Kritikusok, vádlók, gyilkosok és egyéb szadisták az életünkben

Haj, úgy kell nekünk a kín, mint a francia forradalomnak a nyaktiló.

Az urban legend szerint Jacob Levy Moreno (a szociometria és a pszichodráma atyja) szofisztikált véleményt formált az áldozati szerepről és az önsajnálkozásról. Tételesen, miközben egyik páciense éppen a sajnálkozása kellős közepén összeroskadva önmaga mellé esett, Moreno köpött egyet a földre, és imigyen szólt: „Amit most teszel, az ennyit ér számodra.”

Na, de ez tuti csak fikció... Viszont igen nyersen lebbenti fel a valóságot a két, szépen könnyező szemünk előtt.

A zsebdiktátorok haszna

Mi a viharért rakjuk tele magunkat zsebdiktátorokkal? Személy szerint oly tehetséges vagyok ebben, hogy még azt a kritikát is begyűjtöttem, ami majd a leszármazottaimat terhelte volna, ezer évre előremenve. Viszont így már meglepetés nem fog érni, az egyszer biztos.

Felnőttként ők a legnagyobb jótevőink, mert velük az élet pont annyira kellemetlen, hogy kénytelenek legyünk abbahagyni a szopórollerezést.

Na szóval a "ruhagyáros Petya" örök tanácsa, hogy „vedd magad körbe pozitív emberekkel”... egy lótúró! Mert ki a franc akar egy örökkévalóságig a langyos posványban tapicskolni hozzánk hasonló iszapbirkózókkal? Lehet ott vidámság meg gyémántberakásos Rolex, viszont a szag az csak igen szar marad.

Az élet immunrendszere

Adódik a millió dolláros kérdés: mit akarnak ezek a terminátorok kiirtani belőlem? Milyen lé csöpög belőlem, ami jobban vonzza őket, mint cápát a tengerbe hulló vércseppek?

Az életünknek van immunrendszere. Megszületünk, hogy önmagunkká válhassunk. Na mármost ebbe a sikersztoriba a felnőttek, a közelebbi és távolabbi hozzánk tartozók, na meg az idegenek is erőst belematatnak. Mindenki beletesz egy kicsit a saját rólunk alkotott képéből.

Mivel az életünk célja, hogy kibontakoztasson bennünket, folyamatosan igyekszik elérni, hogy visszajuthassunk önmagunkhoz. Számtalan kreatív eszköze van, viszont a szenvedés a legtutibb.

Mikor úgy érzi, hogy a szép, finom terelésből sehogy sem értjük a csíziót, reánk hozza azokat, akikhez képest Freddy Krueger az Elm utcából csak egy bájos, tüllszoknyás balerina. A fehérvérsejtek sem szaroznak: ami testidegen, annak végleges törlést nyomnak.

A hamis szelf pusztulása

Na de minek is kell kikerülni belőlünk? Elsősorban a hamis szelfnek.

Saját énünk védelme érdekében létrehozunk olyan hamis, virtuális énműködéseket, amik a külső elvárásoknak próbálnak megfelelni. Leszünk "anyuci pici jó fiacskája" (legalábbis ezt bizonygatjuk), miközben belül egy színtiszta betyár kap éppen agyérgörcsöt a külső műmájertől.

Ilyenkor beindul az immunrendszer, és sorozatban hozza azokat a találkozásokat, akik nyomatják a kritikát, hogy „mekkora egy szemét betyár vagy te, komám”.

A kívülre létrehozott megfelelési lény pedig csavarodik fel, mint az ittas vezető a lámpaoszlopra... főleg, mert a kritikusoknak totál igazuk van: hamisítatlan csibészként vagyok önazonos. A kritikának csak annyi a haszna, hogy végre félretegyük a hamisan létrehozott énvédő mechanizmust, és szabadon megéljük azt, akinek mindig lennünk kellett volna.

Röviden: ha jönnek a kritikusok, örvendj, mert az immunrendszered még működik!

Halld meg, mit utálnak benned, és gondold végig: bakker, lehet, hogy amit most negatívnak látnak, az ott csücsül mélyen bennem pozitívban, csak elő kell hívjam.