Az ÚT: Menekülés vagy valódi utazás?

Talán egyik legősibb misztikummal, spiritualitással átszőtt tevékenységünk az útra kelés, úton levés, utazás.

Maga az út lehet választott, adott vagy kényszerített, de mindenképpen visz bennünket egy cél felé. Mélyen belénk van ültetve a vágy, hogy mozgásban legyünk, utazzunk, éhezzük, és egyben félünk is tőle.

A test és a lélek utazása

A valóságos úton levés az, mikor a testünkkel együtt megy a lélek. Lehet, hogy a lélek előtte jár, s a test megfeszítve lohol utána, vagy éppen maga után vonszolja, de ott van. Az ilyen helyváltoztatás kockázatos, és többnyire kellemetlen az elindulás, de biztosan feszült.

Sok esetben az éhségünket próbáljuk csillapítani valami luxus utazással, élménykörúttal. Megyünk, és két kézzel tömjük a testünkben lévő űrbe a világ hét csodáját, de valahogy mégsem akar csillapodni az a mardosó vágy az indulásra.

Olyan világban élünk, ahol többnyire arra nevelnének bennünket, hogy ne tegyünk, hanem valamit vegyünk. Ne élj egészségesen, inkább vegyél mindenféle port és szert. Ne nézz szembe azzal, ami boldogtalanná tesz, inkább egyél, igyál, szerezz helyette.

A saját utunk felvállalása

Hihetetlen mértékben érzik úgy emberek, hogy ők méltatlanok arra, hogy szeressék őket. Nem járhatják a saját útjukat, nekik ilyen nem jár, nekik meg kell felelni másnak/másoknak.

Pedig csak a saját utunkhoz tudnak azok csatlakozni, akik valóban ránk kíváncsiak, hozzánk tartoznak és igazán velünk szeretnének utazni. Akikkel az utazás örömteli és méltó, mindenkit kiteljesítő.

Mi a nehéz ebben? Talán az, hogy az indulás pillanataiban egyedül a nyomás és a félelem szokott társunk lenni. Nem látjuk előre, mi történik velünk, max csak a csíkokat, amin haladhatunk.

A gyász mint az árnyék követ bennünket, mert otthagyunk valamit, valakit/valakiket. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy elhagyjuk. A külső szemlélő számára nem érthető tisztán, mi miért történik, és sokszor ítélik meg (és el) tévesen azt, aki el mer indulni.

Díszletcsere vagy valódi tisztulás?

Természetesen rengetegen álcázzák a menekülésüket utazásnak. Egyik partnertől a másikig költözni, keddről szerdára... ezt nem nevezném utazásnak. Minden olyan dinamika, amiben tulajdonképpen csak A-t kicseréljük B-re, függetlenül attól, hogy közben hány kilométert teszünk meg, nem utazás, csak díszletcsere. Ez lehet munkahely és ország is, nem csak társ.

Viszont, ha el merünk indulni a saját utunkon, az bizonyosan elkezd folyamatosan megtisztítani, megerősíteni és kiteljesíteni bennünket.

Nem tudom azt mondani, hogy az út minden pillanata élvezetes és csodálatos. Azt sem mondhatom, hogy nem érezzük közben azt, hogy bár el se indultunk volna. Mégis, mint a mesében, a morzsák el vannak szórva a csodákhoz előttünk, és olykor a sötét pillanatokban megcsillan előttünk valami. Megállunk felvenni, és döbbenten csak annyit tudunk mondani: köszönöm.