Lelki zsákutcáink: Mert a szakadékba bele kell nyomni a biciklit?

Ha a peremen túlnyomtad a verdát, ott már nincs választás, pubi: bukni fogsz. Igaz, van még egy hosszabb-rövidebb időszak, mikor zuhansz, azt még lehet repülésnek vizionálva tolni a vigyorbajnokságot az online platformokon, viszont a földetérés katartikusan kijózanító lesz.

Ilyenek vagyunk mi emberek. Én magam is pattantam már vissza úgy, hogy a röptetés után a talaj adta a másikat.

Vajon kötelező a maflás?

Folyamatosan megfogalmazódik bennem a kérdés: vajon a változás szükséges és elégséges feltétele az, hogy akkora maflásba szaladjunk bele, amitől kimozdul a korona a fogunkból?

Esetleg az utca elején lenne-e esélyünk észrevenni, hogy: "Ember, pont egy zsákutcában próbálod a negyedmérföldes gyorsulási versenyt leveretni!"

Túl vagyok hétszáz ember élettörténetén, így egy cseppel nagyobb összefüggésmintázatból vonhatok le szerény következtetéseket. Tanulságként azt tudom megfogalmazni, hogy nem az egyirányú utca bejáratánál van az első figyelmeztető tábla, hanem már jónéhány háztömbbel előrébb.

Na de mi még maradunk a következő letérőig... majd még egy letérőig. Végül csak belekeveredünk a "nincs előre, csak hátra" helyzetbe. Aminek természetesen maradandó, hosszú távú következménye lesz a további életünkre – már ha túléltük a becsapódást.

Vakok vagyunk a jelekre?

Vajon szelektív a látásunk? Vagy szándékosan vagyunk vakok a figyelmeztető jelekre? Kicsit mindkettő!

Többségében úgy növünk fel, hogy az érzéseinkkel nem erősen kerülünk baráti kapcsolatba, pedig azok értelmezik a táblákat és keltenek bennünk érzeteket, amik befolyásolják a döntéseinket, ezzel pedig kihatnak a konkrét cselekedeteinkre.

A tanult érzelmi elfojtások kikapcsolják a beépített GPS-eket és a korai figyelmeztető, riasztó rendszert. Ezért sok esetben az életnek nem marad más választása, mint az egyirányú utca végső falára felkenni bennünket – ahogy az egyszeri ember nyomja matricának a konyhai falra a legyet.

Újra kell tanítsuk egymást az érzések megélésére, különben tömérdek lehetőség megy pocsékba. A kudarc nem szükséges, de elégséges feltétele a változásnak, így van esélyünk nem feltétlen összetörni apró darabokra.

Igaz, ehhez érezni kell, hogy: bakker, most verettek szembe velem egy követ, és megrepedt a szélvédőm.