A víztükörből kilátszó csonkok

A sima víztükörből alig kilátszó csonkok mementóként emlékeztetnek: itt egykoron komoly dolog történt, ami alapjaiban változtatta meg a tájat és abban az életet.

Te mit hajtasz túl, mi duzzad az életedben, hogy a sima „víztükröd” ne törje meg az „egykor” mementója?

Mennyi energiát használsz arra, hogy másoknak megfelelj, hogy folyamatosan más legyen a fontosabb, a konfliktusokat kényszeresen elkerüld? Vajon, ha ezeket az energiákat a saját szolgálatodba állítanád, ki tudnál bontakozni?

Az élet megtelepszik a csonkokon

Észrevetted, hogy a csonkokon megtelepedett az élet?

Amikor látszani hagyjuk életünk csonkjait, mikor már nem kell rejteni és elfedni őket, újra birtokba veheti őket az élet, és valami csodálatos sarjad rajtuk.

Nem, a trauma nem tűnik el. Nem válik semmissé, meg nem történtté, nem törlődik ki. Nyoma marad, mindig ott lesz a mementó emlékeztetőül, hogy ilyet többet nem. Viszont utat talál rajta az élet, ami birtokba veszi, átformálja, újraalkotja, és értelmet ad neki.

A megbékélés ára

Hogy ez nem megy varázsütésre, és időbe, energiába, fájdalomba kerül? Igen, a számlákat ki kell fizetni, akkor is, ha más fogyasztott a mi kontónkra.

Mégis, hol itt a nyereség?

Ülj le a Gyilkos-tó körül egy padra... Ott megérted... Kevés békésebb, nyugodtabb helyet ismerek.

Kísértem embereket olyan tragédiákban, amikkel hálás vagyok, hogy nem nekem kell szembenéznem. Láttam a lehetetlent: hogy békére és új életre lelnek, meghaladva önnön magukat, és a tragédiájuk átalakul, paradox módon sikerük alapja lesz.

Azt akarom-e mondani, hogy a tragédia jó? NEM! És nem is szükségszerű, hogy ezt mindenkinek meg kell élni. Annyit mondanék csak, hogy nincs eleve lejátszott „meccs”. És ha engeded a mementókat a felszínre bukkanni, megtelepszik rajtuk az élet.