Válságkezelés
"A lónak négy lába van, mégis megbotlik" – tartja felénk a mondás. Nekünk pedig csak kettő van, így kétszer annyit botladozunk?
Lehet előre látni a bukfencet? Létezik olyan dinamika, ami ha elindul, önmagában hordozza, hogy bevisz az egyirányú utcába?
Több mint tizenegy éve vagyok túravezető Mordor sötét birodalmában, és alapos reformot kellett végrehajtanom a szótáramban. Értelmét veszítette a jó és a rossz mai értelemben használatos formája. Maradt helyette az építő / lebontó, valamint az esszenciális gonosz.
Amennyiben félretesszük a szándékos gonoszságot, a maradék egyirányú utak mintha a lélek végső próbálkozásai lennének, hogy ezen a poklon átmenve végre visszajuthasson önmagához.
Brutális hullámvasutak jelentik a pánikgombot magunk által létrehozott szenvedéstörténetekből, mielőtt azokban visszafordíthatatlan károkat szenvednénk el.
Ugyanakkor olyan elképesztő árat fizetünk (és fizetnek a hozzánk közel állók) érte, hogy ép ésszel soha nem lépnénk be ezekbe az utcákba. Pont ezért csak a séta közepén kezdjük megérteni, miben is fáj nekünk ez. Viszont akkor már nincs lehetőség hátra arcra, végig kell menni rajta.
Milyen dinamika hozza magával ezt az állapotot?
A hazugság, tagadás, szembenézésre való képtelenség, halogatás, konfrontáció kerülése, kompenzáció... ezek mindegyike oda vezet elkerülhetetlenül.
El lehet kerülni? Huh... elméletben igen, viszont hatalmas mértékű őszinteség, bátorság, önértékelés, külső támogatás, és még a gondviselés is ott kell legyen velünk. Többnyire viszont magukra maradnak ezekben a történetekben a szereplők, így pedig elméleti esélyük sincs más úton menni.
Sokan próbálják úgy áthidalni a válságot, hogy a botláskor úgymond belebotlanak valami vagy valaki „nyakába”. Hogy "jaj, mert Ő, ez lesz az igazi, a tuti!"
Ezzel viszont csak az utca dőlésszöge lesz egyre meredekebb és vadabb. Végül csúnyán legörögnek az aljára, mindent és mindenkit összevissza törve magukban és maguk körül.
Az ideális az lenne, ha gyermekkorunkban nem kapnánk olyan örökséget, amivel tuti, hogy eltaknyolunk. Az emberiség jelen fejlettségi szintjén erre majdhogynem zéró az esély.
Fantasztikus lenne már gyermekkorban pár olyan impulzust kapni, ami segít a családi pakkot megemészteni. Felnőttként pedig időben segítséget kérni is egy rögös, de járható út.
Na de csak a bolondoknak van szüksége a mentális folyamataikban segítségre... Így maradnak az egyirányú utak a pokol különböző bugyraiba.
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra