Kiskorúsító nevelés: A Stockholm-szindróma előszobája

Az elmúlt másfél évben úgy hullanak a csontvázak, mint nyári záporban az eső.

A hírességek csarnokát alaposan megtépázta ez az újfajta időjárási jelenség, nem kímélt ez egyetemi vezetést, se nemzetes hőst. Én pedig csak a fejemet kapkodom, nehogy egy koponya engem is jó kupán kólintson, és a gondolataim egy kérdést hajtanak, mint tengerimalac a mókuskereket:

Hogy aludhattunk el ennyien, ily intenzíven, ilyen hosszú időre?

Cinkos némaság végeláthatatlan sora nyúlik évtizedekre vissza. Több kell legyen itt, mint pillanatnyi egyéni besz@riság, valami hiba van a mátrixban, ez ecce biztos. Látta valaki a fekete macskát?

Fétisünk az agresszió

Hogy pont a szindrómát importáltuk Stockholmból és nem az életszínvonalat, ejsze szépen vagyunk. Mit is kezdenénk annyi euróval havonta, na meg a Koenigsegg is milyen már...

Viszont az agresszorhoz való paradox vonzódás, az biza bejön nekünk, mint parlagi tyúknak a szemes kukorica. Ennyire furcsa fétissel születtünk, vagy útközben szocializálódunk ilyen jófajta perverzitásra?

Az "izomból nevelés" csapdája

Sajátságos örökségünk van a neveltetés dogmatikai szemléletében. Sok területen izomból nevelnek bennünket: a sírás erősíti a tüdőnket, és első évünk után már szoktatják tomporunkat a bilit. Igaz, se idegrendszerileg, se szervileg nem vagyunk még érettek, hogy folyó ügyeinket kontroll alá hajthassuk, na de biza a gyakorlat teszi a mestert, és a praktikát nem lehet elég korán kezdeni. Szinte a köldökzsinóron kapjuk a KELL-nek való megfelelést.

Teljesíteni alap tartozék, az extrákat pedig egy-két maflással telepítik a rendszereinkben. Mert mégse kanászodhatunk el, mit is mondanának a szomszédok, még neveletlennek találnának.

Nincs időnk gyermeknek lenni, nekünk aztán minél előbb fel kell nőni. Miért is? Már nem jár a tatár, és a török sem dúl ejsze több száz éve…

A visszamaradt gyermek és a felnőtt autoritás

Az akcelerált növekedés kényszere furcsa mellékhatásokkal jár. Igaz, hogy már kétévesen sz@runk, mint a parancsolat, negyvenesen pedig benyeljük, ha valaki agresszíven parancsolgat. A gyermekkel szemben elvárt felnőtt autoritás felnőttként visszamaradt, bénító gyermeki fájdalomként köszön vissza.

A bántalmazást csak kemény szigorúságnak látjuk, és még követendőnek is érezzük, hogy "na ez, ez embert farag ám apám". Igaz, van némi mellékes hatás: mert a gyermekünk gyomra szűkül, vagy megy (és nem lassan), körmét sem kell vágni, mert formára rágja. Van, hogy összepisili magát, de nem örömében, és a "róka is érkezik" – na nem a Kisherceges, csak a fajanszos.

Gyakran hallom az édes nosztalgia megédesített emlékeit, hogy „az az áldott körmös és a füles (nem, nem a rejtvényújság), az hogy fejlesztett”... Ilyenkor felteszem a kérdést: Mégis mit?

A csontváz-szüret

Mert utolért bennünket a csontváz-szüret, hullanak a példaképek. Mert egyszer minden szekrény megtelik.

Nagyon kínos nyolcvanon (vagy a síron túlról) magyarázni a bizonyítványt. Az ígéret földjéről hazalopni önmagunk titokban, legendából hirtelen hírhedtté mutálódni, és folyamatosan, idegesen tekingetni: hol is villan a vaku, mert abból címlap lesz ismét, csak nem olyan, mint rég.

Meg kellene tanítanunk a gyermekeinket, hogy aki bánt, az a javadat nem akarja, és a szeretethez sincs köze a pofonnak. Jó lenne felismerni, hogy az "izomból nevelés" végén csak sikeres szorongás vár, és az agressziónak való kiszolgáltatott, önpusztító élet.

Továbbá, ha látom, hogy a csemetének a legjobb barátja SzomAttika (szomatika), akkor ott nem nyelni kell, hanem a szorongató félelemnek utána menni. S ha csontvázat találunk, azt biza nem tovább rejtegetni.