A túl nagy felnőtt cipő: Amikor a gyermek használja a felnőtt testedet

Gyermekkorban a szüleink gyakran vesznek nekünk egy számmal nagyobb ruhát vagy cipőt, mondván: „úgyis belenő”. Érthető, hiszen növünk, mint gomba az erdőben kiadós eső után.

De mi van akkor, ha egy olyan hatás ér bennünket, ami akadályozza a személyiségünk bizonyos részeinek fejlődését, és „kicsik maradunk” a nagy cipőben?

Maradhatunk-e bizonyos értelemben gyermekek a sikeres felnőtt testünkben és pozíciónkban? A tapasztalatom az: gyanúsan sokszor igen.

Az áldozatszerep és az "apuka cipője"

Mi történik ilyenkor? Ránk ül egy szűnni nem akaró, fojtogató érzés. Első körben csak azt tudjuk beazonosítani belőle, hogy használnak bennünket mások. A külvilágot hibáztatjuk. Ha ennél egy fokkal szenzitívebbek és őszintébbek vagyunk magunkhoz, feltűnik: valójában mi engedjük ezt meg nekik.

De ha tovább megyünk, és olyan kíméletlen megvilágításban nézzük magunkat, mint egy röntgenorvos a csonttörést, akkor feltárul a valódi dráma.

Rájössz, hogy te magad csak használod önmagad, de nem megéled a felnőtt életedet. Pontosan olyan ez, mint amikor gyermekkorodban apád hatalmas cipőjében botladoztál, és komoly arccal próbáltad eljátszani a felnőttet.

Kik vagyunk valójában a tárgyalóban?

Nem hozok konkrét, nevesített példákat, de vezetőként nap mint nap látom ezt a mintázatot a boardroomokban.

Csak egyetlen kíméletlen kérdést hagyok itt:

Tedd fel magadnak a kérdést: Amikor azt érzed, hogy a világ vagy a rendszered kihasznál, nem inkább arról van szó, hogy kétségbeesetten szeretnél végre belenőni a saját felnőtt ruhádba? Szabadon és hitelesen annak lenni, aki mindig is lehettél volna?

Mert ha ezt az integrációs munkát nem végzed el, akkor életed végéig csak egy dühös, sérült gyermek fogja használni a felnőtt testedet és a pozíciódat, hogy igazságot szolgáltasson magának.