Belső Gyermek
A születés pillanatában vagyunk a legtökéletesebbek. Onnan kezdve az emberi beavatkozás csak erodál bennünket.
Fordítva ülünk a lovon, és folyamatosan bosszankodunk, hogy lefagy a derekunk a menetszélben, és ejsze csak a szar jut nekünk.
Emberképünk és nevelési elveink többnyire abból indulnak ki, hogy na majd a diploma, a jól fizető munkahely, a család, a négy kerék – ha lehet, az autó orrán legyen, esetleg csillagot toljon, vagy négy körcikk – megszerzése után kezdhetjük emberi lénynek érezni magunkat. Ezek nélkül csak a TEGA-ban borogatjuk reggel a kukákat a nagy szürke autóba.
Ennek érdekében a nevelési és a pedagógiai modelljeink tökéletesen hasonulnak a fahasogatás logikájához. Ugye ott a hasáb, és pontos meggyőződésünk van arról, hogy mi az ideális méret, amivel tutira a világ legjobb tüzét lehet rakni. Fogjuk a fejszét és nekigyürkőzünk, hogy méretre hasítsuk a gyereket – természetesen csakis az ő érdekében.
Viszont így, túl a hétszázadik élettörténet kísérésén, már kezd valami nagyon gyanús lenni: ismét csak ott tartunk, hogy próbáljuk a pozdorjává hasított önértékelést valami kerek egésszé forrasztani újra. Bár kicsit kevesebbet hasítottak volna! Jaj, lett volna kisebb a fejsze, vagy lehet, elég lett volna egy finomabb csiszolópapír, hogy a nyerő forma megjelenjen a csemetében.
Pár éve kergetőzik a felismerés a szürkeállományom kesze-kusza tekervényeiben, hogy seggel vagyunk arccal előre. A klienseim legnagyobb áttörései, amik elemi módon formálták át az életüket és vállalkozásaikat, nem mások, mint a kora gyermekkori énrészeikkel való egyesülésben megélt önmagukra találás.
Tehát a legnagyobb, katartikus fejlődés nem más, mint a gyermek valódi kiteljesedése.
Játsszunk el a gondolattal! A teremtés nem egy fércmunka, és ami erre a világra születik, az már magában hordozza a boldogulásához szükséges összes elemet, pont, mint egy mag. Ugye egy búzamagot sem kell búzává faragni, csak biztosítani a neki megfelelő környezetet és tápanyagokat, és csodák csodájára kifejlődik, termést hoz. Na persze, rozst nem lehet róla aratni, csak búzát, de valljuk be, furcsán is néznénk arra, aki ezt felrója neki.
Tele van a világ tőlem sokkal okosabb emberekkel, és nagyon szeretem hallgatni őket, tanulni tőlük. A minap Tóth Sándor gondolatait hallgattam, amiben magáról a kávéról gondolkodott, és volt egy mondata, amiben tökéletesen összefoglalta a lényeget, ami próbált megfogalmazódni bennem (igaz, ő a kávéra nézve fejtegette ezt).
"A kávé akkor 100 pontos (tehát a legtökéletesebb), mikor a gyümölcs beérik, és onnan minden emberi beavatkozás – szüret, feldolgozás, pörkölés, őrlés és kávékészítés – csak ront rajta."
Az ő filozófiájuk ebből indul ki. Pont ezért mindent megtesznek, hogy igyekezzenek minél kevesebbet elrontani ebből a 100%-ból. Megjegyzem, elképesztő minőségű kávékat sikeredik ezzel a logikával létrehozni.
Villámként hasított belém a felismerés: évek óta ezért küzdök, mint disznó a jégen. Hogy az emberekben az emberek által okozott károkat valahogy pakoljuk helyre. Legszívesebben megöleltem volna Sándort, még ha bután is nézett volna ki.
Álmodok egy olyan világról, amiben úgy várják a felnőttek az éppen megérkező pulyákat, hogy teljes bizalommal és meggyőződéssel hiszik: mindent magában hordoz, hogy képes legyen a célját beteljesíteni. A hasítás helyett a kibontakozás kerül a középpontba. Annak a kínzó tudatával, hogy bizony a teremtő munkájához hozzáadni nem, de elvenni belőle azt tudnak, így a megfelelő alázattal és körültekintéssel választanak eszközöket a formálásra.
Ott lebeg a szemük előtt, hogy az első pillanat a 100%, és ez csak csökkenhet, így az a feladat, hogy minél több megőrződjön belőle. Azért ha bármelyikünk 70, 80 vagy akár 90 százalékát hozza, mint az elődeink, nem lenne mit szégyellnünk rajta.
Vigyük tovább a gondolatot: ha olyan munkavállalóink, orvosaink, tanáraink, vezetőink lennének, akik saját magukat valósítják meg örömmel telve, és a 90 százalékot képesek megteremteni... Istenem, miről is szólna a bulvár?
"Adjatok egy fix pontot, s kimozdítom helyéről a világot" – mondta Arkhimédész.
Ezen a vonalon tovább menve azt mondom: adjatok néhány olyan embert, aki kibonthatta a születésétől benne lévő esszenciát, és kimozdítom a helyéről a világot. Egy testvérpár heroikus önmegvalósításának köszönhetően a földhözragadt közlekedésből elrugaszkodva az emberiség birtokba vette az égboltot. Igen, ők a Wright fivérek!
Vajon megérné újragondolni ezt a "miként faragunk embert a gyerekből" tematikát?
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra