Az eltévedt fiúcskának fülhúzás az ára (Avagy a szülői pánik agresszív arca)

Dübörög a gyereknap, kettőt sem pislogok, és máris Háromszéken ismerkedek a helyi atmoszférával. Vonzom a bajt, mint a vasorrú bába a patkómágnest.

Alig pár napja írtam önfeledten a gyermekkori nagy szabadulásomról, mikor még járni sem tudtam, de már a rácsos ágyból is elszöktem, és boldogan nyugtáztam, hogy a szüleimben indukálódott frász nem csapott ott belém. Ezért is vagyok mai napig kalandor.

Viszont itt most mindenki álljon fel. Tartsunk egy perc néma csendet: egy ifjú kalandort vesztett ma a világ.

A felfedezés bűne

A gyermeknapi forgatag izgalmas hevülete egy négy-ötéves forma fiúcskát magával ragadott, mint éhezőt a svédasztal. Hát lehet-e csodálni csöppnyi lelkecskéjét? Valódi pasi. Egyszerű, mint a faék: meglátom, megtetszik, felfedezem... ennyi.

Ilyenkor megesik ám, hogy megy a férfi, mintha eszét vették volna. S nem kér engedélyt fehérnéptől, anyától, de még az Úrtól sem!

Na de ha Amundsen az engedélyek után kajtatott volna, ejsze a Föld sarkait még mai napig tudatlan homály fedné. Na de ahogy a fizikának vannak törvényei, a fiúcsemetéknek is: ahogy az energia nem vész el, csak átalakul, ügyesen az elcsatangolt hímpalánta is megkerül.

És itt kezdődtek a bajok.

A földetérés

A női szívekkel játszani nem egy életbiztosítás. Az anyáéval pedig kifejezetten sorskísértés. Ebből kapott a porontyunk fájdalmas okosítást ma délután.

Hatalmas boldogsággal vitorlázott vissza az anyahajóhoz. Landolt, viszont nem a sodronykötél fogta meg, hanem egy ordas nagy pofon lassította vissza a boldogan pörgő rendszerét. Majd felbúgtak a hangosbemondók, és nem kis decibellel engedtek teret a felgyülemlett féltő frusztrációnak. Megspékelve nem gyenge érzelmi zsarolással és az örök klasszikus fülcibálással.

A férfipalánta arcán és szemében látni, miként törik apró darabokra az öröm... hogyan foszlik semmivé a boldogság, amint éppen kiáltani akart, hogy „Anya, mi csudákat láttam!”. És változik szomorú, szégyenteljes bűntudattá.

Meglett férfiként is megrendítő volt. Erőst nem is tudtam palástolni, ami kikívánkozott belőlem, mert az anyuka szembenézett velem, és biztos valami rémeset láthatott. Mert úgy megszégyellte magát, hogy felkapta a szíve csücskét, és megölelte. Ja, csak éppen azt nem látta, amint a pirosló fülecskét simogatva búslakodik a csemete. Mert hiszen ő csak felfedezett, és ennek örömét hozta.

Félelemből büntetni

Mi, felnőttek (igen, én is benne vagyok) a félelmeinktől elsodorva erőst rontjuk a világot. A gyermekekét mindenképpen.

Erre jó az önismeret: hogy felismerjem, mi csavar fel. Hol sodródom el és leszek bántó a hozzám közel állók számára. Olyan szuper lenne nem félelemből cselekedni, nem sodródni és pánikból reagálni. Csodás lenne a varázslatot megerősíteni, és nem összetörni.