A hátizsák, amit nem te pakoltál: Örökségünk és az árnyék

"Pont olyan vagy, mint dédapád, olyan hirtelen és nagyhangú" – korholt egy-anyám siheder koromban, mikor nagyon nem illettem az általa reám álmodott jófiúcska jelmezbe. Ej, dédi-dédi, pont rád kellett ütnöm nekem is…

Képletesen kifejezve az életem olyan, mint egy igazán vagány gyalogtúra, azzal a csavarral, hogy a hátizsákom tartalmának legalább felét az őseim régi cuccai töltik meg. Az pedig csak hab a tortán, ahogy az ősök különböző generációi gondolkodnak egymás dolgairól. Summa summarum, nem kis buli kavarog a hátamon.

Én pedig ezzel verettem a nagy kalandomat. Néha ésszel, de többnyire ész nélkül, tucatnyi nagy kört, széles vigyorral lenyomva a pélóerdőben.

Kotorászás a zsákban

Időnként meg-megálltam és kurkásztam a zsákban – szakmailag helyesen mondva: önismereti munkát folytattam. Előkerültek először a szüleim cuccai, gyermekkori történések és élményvilágok. Lassan jutunk messzire, tartja a mondás mifelénk, na de ennyire? Déva várát is előbb felépítette Kőműves Kelemen, pedig oda még egy fehér népet is be kellett szervezni a habarcsba. Mit van mit tenni, ha ilyen gyenge fejű az embernek fia, marad a kitartás és a hosszú évek munkája.

Haj, pedig amikor az Úr a türelmet mérte, szűkebb volt a marka, mint a legskótabb skótnak. Cseppnyi ha jutott a lelkembe, az is csak sátoros ünnepeken. Minden pillanatban legalább tíz évvel előrébb akartam járni, mint lehetett volna... na de azt senki nem foghatta rám, hogy eltökörészem az időt.

A fadoboz és a sárga karióka

Az utóbbi egy évben csak meg kellett állni újra, és derékig kotorni a zsákban. Ebben a matatásban – mikor nagyban dohogtam, hogy a teremburáját, hát így is le vagyok maradva, és most még kiállok, mint Ferrari a bokszutcába – ni mi került a kezembe: egy ütött-kopott faládikó.

Aj, dédi, ezt hagytad rám. Te, akire anyám nagy szívfájdalmára hasonlítok, kiről azt tanultam, félelmetes és haragos. Úgy kell ez most nekem, mint falábúnak a gerincferdülés. Viszont a testamentumot nem illik olvasatlanul hagyni. Lássuk hát, mit hagytál reám.

Egy levél. Izgatott lettem, az üzenet számomra mindig egy varázslatos, a szívemig hatoló csoda. Évekig őrizgettem egy vonalas füzetből tépett kicsi fecnit, amire csak annyi volt írva sárga kariókával, hogy „Szeretlek Mackóm :)”, amit egy gyönyörű nő rejtett a szendvicseim közé az útra. Nagyon rég volt, de még mindig érzem azt a boldog örömet, amit a vonaton, mikor megtaláltam. Mázlista egy pali vagyok. Szóval tőled jött ez az üzenet-fétis, dédi. Azt hiszem, értelek.

A minta, ami észrevétlenül irányít

Te párt nem mindennapi módon találtál. A szép írású dédanyám belopta soraival a szívedbe magát. Ott a fogság messzeségében, Szicíliában, miközben írtad a levelet a katonatársad kedvesének, arra gondoltál, hogy milyen szépen ír az a leányka, aki a kedves helyett írja a leveleket (mert ugye a pár nem tudott írni és olvasni).

Ti megköttétek egymással az alkut: ha gyalog is, és lehet, év is eltelik a szabadulás után, de nem Pestre mégy vissza, hanem a választottadhoz, Ő pedig vár reád. És utána, ami az életből marad, együtt megélitek.

Azt a teremburáját neki, tényleg reád hasonlítok! Ezért vonzott a távol lévő nő és a szerelem, akihez valahogy oda kellett volna érni, csak mégsem sikerült. Van egy mintám, hogy nekem a szerelem úgy az igazi, ha választunk kölcsönösen, én megyek, ő pedig megvár. Megérkezünk egymáshoz.

Na de én úgy éltem, hogy folyamatosan késésben vagyok, előrébb akartam tartani, mint lehetett. Hogy mi? A férfinak messzire kell menni, hogy otthont találjon magának? Na de téged fogságba vittek, most nincs háború! Atya gatya, hát magam kergettem végig a fél világon, hogy valahogy végre jogom legyen hazamenni?

Birtokba venni az örökséget

Dédapa, hálás vagyok ezért a kicsi fadobozért. Benne van a szívósságod, amivel egy cseppnyi 1800 kilométert legyalogoltál (érthető, hogy utána már többet nem igazán volt kedved a Délvidékről kimozdulni). Tanultam tőled, hogy mit jelent dönteni és elköteleződni, választani és megérkezni, kitartani, szeretni, férfinak lenni.

Örülök, hogy hasonlíthatok rád, és most már értem is, mit hogyan használjak a javamra. Birtokba vettem az örökségem, és nem hagyom neki, hogy bitorolja az életem. Használom, ahelyett, hogy öntudatlanul ő használna engem.

Én nem a rólad alkotott félelmetes kép vagyok. Köszönöm!