Vadászmesék helyett: A ködbe vesző ősök ereje

Szegény az a férfi, ki nem tud mesélni, ha nem ismeri ködbe vesző ősei történetét. Koldus az, kinek csak a jelen vadászmeséi maradnak.

Meg van keveredve a világ, és a büszkeséget nemkívánatosnak nyilvánították. Helyette lehet dicsekedni vagyonnal, autóval, házzal, vállalkozással, pénzzel, névvel, utazással... kinek mire futja.

Pedig a férfi egyik ereje, ha tud büszke lenni arra, akiktől származik. Tartást ad és felelősséget, hogy őseink nyomában járva ne erősen forgassuk őket a sírjukban.

Gyalog Szicíliából

A dédapám hadifogoly volt, és Szicíliából gyalog ment a szíve választottjához a Délvidékre, pedig Budapesten született, és ott is élt a háború kitöréséig. (Az egy érdekes történet, hogyan ismerkedtek meg…)

Nagyapám, az már cseppet közelebbről, valahonnan Ausztriából gyalogolt vissza a Délvidékre, mikor lelépett az orosz hadifogságból. Mindketten mertek kockáztatni és leléptek a fogság elől.

Valahogy kezdem sejteni, mi ez a kényszeres szabadságvágy bennem, és miért is nyílik ki nekem minden helyzet úgy, hogy meglátom a legnagyobb válságban is a lehetőséget. Keményen megfizettek érte az őseim.

Másik dédapám elesett az első világháborúban, a nagyapám pedig erdőjáró vadászember volt. Még kezemben fogtam a vadászpuskáját, tanítgatott, miközben a búbos kemence patkáján melengettük a hátunkat. Sajnos idő előtt elvitte a könyörtelen kaszás, így hiába igyekeztem cseperedni, már nem vihetett magával vadászni, mint azt ígérte.

Vagány történetek, nem vadászmesék

Büszke vagyok rájuk. Hálás vagyok, mert amiért ők keményen megküzdöttek, vagy akár az életüket adták, azokat én ajándékba kaptam. Használom, megélem, gazdagítom.

Nincsenek vadászmeséim, viszont szenvedélyes, vagány történeteim vannak. Van, ami csordultig van örömmel, és van ám alaposan gyászos is közöttük.

Értem, hogy milyen ösztönös vonzalmak hajtanak, és kezdem megismerni, hogyan használjam azokat végre a javamra. Ősök, nektek még nem jutott sok humor, én viszont már csak beletanultam itt a székelységben. Ti menekültetek, és engem is vitt az örökölt menekülés érzése – míg rá nem jöttem, hogy én nem vagyok fogoly, szabadon választhatok. Vihetem tovább, amit elkezdtetek…

Köszönöm nektek, hogy nekem még meséltetek. Én továbbszőhetem a történetek szálait, amit már a fiam is kezd szövögetni tovább.