Szerep vagy szeretet? Mibe is szeretünk bele?

Pistikében erősen él a meggyőződés, hogy a szerelem bár vak, mégsem nyúl mellé jobban, mint az egyszeri asztalos, aki már csak három ujjal kérheti az öt sört.

Abban a korban élünk, amikor a „megtetszik, használom, megunom, lecserélem” fogyasztói szemlélet lett az uralkodó a kapcsolatainkban. Annyi bennünk a ragaszkodás, mint kínai szikszalagban a tapadás: nem ragad, de legalább nyomot sem hagy a falon.

A szökő oxigén és az újabb "igazi"

Halálos szerelemmel indul, és szinte azonnal fogyni is kezd a lelki társ-érzés, mint az Apolló–13-ból az oxigén. És mielőtt végleg nullára kerülne a mutató, érkezik is a tuti, az „igaz igazi lelki társa”, az élet által dobott mentőcsónak, akivel végre – cserkész becsszó – sikerül ez a holtomiglan dolog… De mi ez a sistergés, tán nem a levegő szökik ismét?!

Nagy bajban lennénk, ha az örökkévalóság csak addig tartana, mint az örök szerelmek manapság. Kettőt még szűken, de hármat már biztos nem pisloghatnánk, mielőtt jönne az Armageddon.

Mi a vihar történik? Mibe is szeretünk bele ilyenkor? Az one-night stand univerzumot most vegyük ki a képből… Amikor stabil párkapcsolatot – Uram, ments meg a gonosztól! –, társat keresünk, hogy választunk ilyen rövid távra, ennyire rosszul?

A terápiás szerelmek csapdája

Megesik, hogy nem az emberbe szeretünk bele, hanem az általunk reá osztott szerepbe. Hogy mi? Én ugyan nem... ha olyan gyönyörű, s pont úgy dühít, mint apám/anyám! Upsz, Freud itt is itt van.

Sok esetben hozunk létre terápiás szerelmeket. Amikor tíz-tizenöt-húsz évvel idősebb/fiatalabb partnert választunk, ilyenkor nagy az esélye, hogy apánkkal/anyánkkal sérült szeretetkapcsolatunk drámáját igyekszünk feloldani.

Ez pedig többnyire egy igazi mocskos és fájdalmas horrorsztorivá változtatja a kezdeti szép reményeket. Nagy tételben lehet fogadni arra, hogy megjelenik a harag és a fájdalom, az elutasítottság, a társas magány, majd feloldásként a harmadik pólus, a hazugság és megcsalás. A szüleinktől kapott sebeket inkább mélyítjük, mint enyhítjük ilyenkor.

Abban igazunk van, hogy a kapcsolatban szerzett sebek kapcsolatban gyógyulnak meg. Csak a megfelelő kapcsolatban, ahol pont azt kapjuk meg, amit gyermekkorban nem, azt a szeretetet, ami ott hiányzott. Ehhez viszont olyan társ kell, aki bírja a gyűrődést, mert a spontán gyógyulás vadul viharos. Ezért bölcsebb egy terápiában kicsit rendbe tenni az ilyen titkos vágyainkat.

Látjuk-e a nagy Ő-ben az embert?

Sok szerep van: a függő, a bántalmazó, a manipulátor, az elutasító, a megváltandó, a felnevelendő stb., a kereslet megteremti a kínálatot.

Ha igazán tartós kapcsolatot keresünk, érdemes végiggondolni, vajon a vonzalmunk milyen alapokon nyugszik. Nem emlékeztet-e a dinamika valamire? Mert az egyszer biztos, hogy a kezdetek kezdetétől ott van, ha van.

• Látjuk-e a nagy Ő-ben az embert, a gyarlóságait, és azokkal együtt tudunk élni, és ő is a mieinkkel?
• Tudunk-e transzparensek lenni, önmagunk lehetünk-e, vagy folyamatosan belebotlunk a megfelelés kényszerébe?

Ha megjelenik a megfelelés kényszere, az olyan, mint zuhanó gépen a vészjelzés. Bölcs dolog figyelmet fordítani rá, biztos lehetsz, hogy ott játszma van, ami torzítja a valóságot, s máris megjelennek a múlt árnyai, na meg a semmivé foszló, szép remények.

Szóval, ha tudjuk a választ a kérdésre, hogy mibe is szerettünk bele, tudni fogjuk, ez most valóban örömteli holtomiglan vagy szenvedéssel teli örökkévalóság.
Ha viszont a rövidebbet húztuk éppen, akkor is érdemes egy terápiát megereszteni, mert lehet esetleg egy nagy egymásra találás, de egy rendezett válás, kapcsolatzárás mindenképpen.