Nevelés helyett kapcsolódás: A szabadtartású gyermek

A konzervatív ideológiákat követők kérem, készítsék be a nitroglicerin tablettát, és a nyugtatót se hagyják kézügyön kívül. Csak saját felelősségre, én szóltam.

A gyermeket nem nevelni kell, hanem kapcsolódni vele! Ebben a kapcsolódásban pedig majd egymást kiformáljuk, úgy jó alaposan. A szülő-gyermek kapcsolat egy kölcsönhatás. Nekem a három szabadlelkű és szájú, szabadtartásban cseperedett gyermekem többet segített az önismeretemben, mint az összes terápia együttvéve.

A nevelés, mint erőszak?

Viszont most kanyarodjunk vissza a nevelés kérdéséhez. Mit jelent nevelni? Nevelni annyi, mint az általunk (felnőttek) jónak ítélt, szubjektív magatartási, gondolkodási és érzelmi mintázatok utánzására kényszeríteni a porontyot, anélkül, hogy tudnánk, ki is ő valójában.

Mert mi tudjuk, mi a tuti számára? Ha őszinte vagyok, önmagamnak sem tudom minden pillanatban, mi a jó.

Vagy, ami még kínosabb: amiről azt éreztem bombabiztosan, hogy a leghatalmasabb jó, idővel kiderült, hogy orbitális melléfogás volt. S ha saját magamat így csúful el tudom gáncsolni, egy tőlem teljesen független és nem teljesen ismert személyiséget hogy a viharba ne trollkodnék meg folyamatosan a "tuti ötleteimmel"?

Az elérhető apa és a szarvihar

Mégis mit lehet tenni? Mi az a nevelés, ami jó lehet a gyermekeimnek is?

Magam számára azt a célt fogalmaztam meg, hogy olyan apa szeretnék lenni, aki elérhető, a maga korlátolt módján gondoskodó, és mindenekelőtt: helyzettől függetlenül lehessen kapcsolódni velem. Akkor is oda lehessen jönni, ha beütött a szarvihar, vagy éppen csak a hétvégére kell egy Free ATM.

Együtt tanuljuk, hogyan lehet ezt az életet a lehető legboldogabban megélni. Talán a legnagyobb erőnk az őszinteség: hogy ki lehet mondani azt, amit érzünk, és azzal kezdünk valami. Többnyire első pillanatban frászt kapunk egymástól. Nagylevegő, nyugi, az apokalipszis még odébb van.

Jobban fejleszt egy lázadó kamasz, mint bármelyik asszertív kommunikációs tréning – már ha nem akarod erőből lenyomni, mint a gombot.

Az olaszos valóság

Ha most azt gondoljátok, mi egy megvilágosodott, nyugodt család vagyunk, ki kell ábrándítsalak benneteket. Igazi olaszos, szenvedélyes, hangos: az „egymásnak ugyan nem kokettálunk, akkor is nekem van igazam” hangulatból indulunk. Viszont valaki mindig felnőttebb lesz végül, és segít megcsillapodni a többinek. Ja, ez nem mindig én vagyok…

Szóval én és a gyermekek valahogy egymást neveljük. Megküzdöttünk koraszüléssel, tömérdek kórházi ellátással, balesettel, betegséggel, válással, költözéssel, távolsággal, újratalálkozással... viszont mindig kapcsolatban maradtunk.

Hogy így mi lesz belőlünk? Mindenekelőtt önmagunk leszünk, s majd utána, ha kell, a kukát is arrébb toljuk…

Viszont mentem palacsintát sütni, mert egy jó palacsinta sok gubancot kisimít a lélekben – és nem csak a gyermekében. (Azért a kalóriatáblázatot figyeljük…)