Árnyékmunka
Lenyűgöznek a hárítási mechanizmusok. Hogy az elménk mennyire kreatív módon tudja a fájdalmasan tragikus hatásokat a túlélésünk érdekében, pillanatnyilag átcsomagolni. Ettől még nem tűnik el, meg sem oldódik, viszont az élet ott és akkor tovább tud folytatódni azzal a reménnyel, hogy eljön az idő, mikor elég erősek leszünk, hogy a csomagot kibontva valami feloldozást leljünk az oda temetett tragédiáinkra.
Mielőtt tovább olvasnánk, meg kell kérjek mindenkit, hogy fogja meg az ítélkezését. Hogy mit? Az ítélkezést. Tudom, neked olyan nincs, te olyat nem szoktál... én pedig azt mondom, hazudsz.
Szavam ne felejtsem, ott tartottunk, hogy torkon ragadtuk az ítélkezésünket és alaposan megszorítottuk, nyikkanni se tudjon. Így már egész érthető lesz a további szöveg.
A leírtak úgy is olvashatóak, mintha akaratlagos, tudatos folyamatok lennének, viszont inkább érzelem által motivált, öntudatlan, ösztönös tettek ezek. Egyszerűen megtörténnek velünk, és nincs róla tudatos nyom, hogy ezt mi megtettük.
Nézzünk egy konkrétumot:
Kisgyerekkori mandulaműtét. Felnőtt emlékek erről az eseményről a folyosón való vidám csúszkálás, a borzalmas teának a mosdóba töltése, a Jaffa keksz korai fogyasztásának csínytette, és az abból adódó következmény, hogy a doki a sebből szedi ki a darabokat. Sok-sok mókás történet.
Van pár paradox kép is: egy reggeli ébredés, mikor érthetetlen módon az ágyhoz kötve találnak a napsugarak, egy fekete maszk furcsa irritáló illattal és az elmosódó világ körülöttem. Viszont ezek semleges képek, fekete-fehérek. Mintha az érzések valóságát hipóval szedték volna ki belőlük, távoliak. Ezek 4-5 éves kori emlékek.
A terápiában feltárt valóság:
Egy szüleitől távol kerülő gyermek rémülete, aki erővel haza akar menni, hogy az anyukája ölében keressen menedéket. Akit lekötnek, és belealszik a könnyeinek folyamába. Rettegés és félelem, hogy elhagyták, veszélyben van, és nincs kitől segítséget kérjen. Düh, harag, küszködés, túlélés.
Nem kicsi a kontraszt. Számtalan történetet tudnék írni, amikben felismerhető, hogy az emlékről lehasították a fájdalmas részeket, vagy kitörölték a hozzá tartozó érzéseket. És ha egyik sem működik, az egész eltemetésre kerül.
Mi a gond? Miért kell ezzel felnőttként foglalkozni?
Mert ez nem megoldás, csak későbbre eltevés. Pont mint a Szilícium-völgyben a startupoknál: szaladnak a megvalósulás felé és csak remélik, hogy mire beüt a számonkérés, már meglesz a szükséges technológia. Egy biztos pont van: az elszámolást nem lehet elkerülni. Ott tisztán fog látszani, hogy sikert, vagy ordas nagy bukást hoztunk össze.
Így próbáljuk meg mi is kitolni a szembesülést, hogy éljünk, tapasztaljunk, találjunk erőt és eszközöket... mert mikor kibontjuk, az meg fog ütni. Nem kicsit, de jó alaposan.
Szorongás, depresszió, kapcsolati nehézségek, betegségek, szakmai kudarcok és életünkben lévő szenvedések hátterében lehetnek ilyen széppé felejtett régi történetek.
Itt is igaz: ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor ott érdemes kicsit megkaparni a festéket.
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra