Szereted a szabadságot? De gyászolni tudsz-e?

Bocsánat, a lábadra léptem? Igen? Rendben, próbálok lassítani.

A leánykérést sem a megHÁT-tal szokás kezdeni. Igaz, hirtelen nem egészen érthető, hogy jutottam a szabadságszeretettől, egy kérdőjel és egy space után rögtön a gyászig. Nyugalom, ha a kezdeti agyérgörcs nem késztetett továbbgörgetésre, ezt is megtudhatod.

A szegény ember kokainja

A szabadság a szegény ember kokainja. Egy eufórikus érzelmi állapot, amiben a világ sokkal intenzívebb színnel és illattal robban a képünkbe, szinte érezzük a molekulák rezgő mozgásának zsizsegését.

Ha egy nyári fesztiválon táncoltál már színjózanul az asztalon... vagy feküdtél egy folyóban, és engedted, sodorjon a víz... ha tudod folytatni a saját élményvilágodból, ismered, milyen „belőni” néhány gramm szabadságot. A tehetősek megoldják 20-22 ezer Ft/grammért.

Az emberek nagy többségét úgy szocializálják, hogy a szabadság valami extra luxus, ami nem is jár igazán törvényesen számukra. Így többnyire pusztító és szégyennel tarkított megoldásokat keresnek, hogy időnként lopva, valahol méltatlanul lőjenek egy-két grammot.

A milliárd dolláros kérdés: Szabad vagy-e?

Vigyázz, mert a kérdés becsapós! Ha napközben gályázol olyan környezetben, ahol érzed: nyuvadsz meg. És alig várod, hogy a délután/estében legyen valami – akármi: buli, pia, tánc, mértéket meghaladóan. Vagy a meló után az első hely a kocsma, mert azt a zombit ugye haza nem viszed, akivé váltál napközben... akkor erőst nem vagy szabad.

Szabadnak lenni viszont van „szered”, amivel felszabadítod magad. Végül is, a függőség az világjárvány.

A gyász, mint felszabadító erő

Miként kapcsolódik ide a gyász? Ez a folyamat segít a veszteségek terhétől megszabadulni, a bennünket gúzsba kötő érzelmeket elengedni, és az életünket immár felszabadultan újra mozgásba lendíteni.

A kicsi gyermek, mikor élete első héliumos lufija kicsúszik a kezéből, ő pedig szívet szaggató sírással és égbe meredő kézzel nézi... már spontán és természetesen egy gyászt próbál megélni. (Ha a féltő szülők nem korlátozzák ebben: „Ne sírjál már, az agyam pattan ketté, apád ugrik és vesz egy újat, na!”)

A legelemibb sebeink kora gyermekkorban keletkeznek. Mikor nem nekünk megfelelően szerettek bennünket, nem tudták megadni a nekünk járó törődést. Ezek elvesztésének érzelmi lenyomata belénk égett, mint kőbe a barlangrajzok. Ilyenkor ritkán van alkalmunk gyászolni.

Ezek a tántorgó, üres fekete lyukak, mint megannyi elakadt gyászfolyamat, feszülnek bennünk. És veszik el a szabadságunk spontán megélésének lehetőségét.

Nincs rálátásunk, hogyan motiválnak bennünket vesztes helyzetek újraalkotására (korlátozó, fojtogató munkahely, főnök, pár megtalálására). Remélve, hogy végre fájni fog már ez annyira, hogy az elakadt gyász szálát újra felvegyük és felgombolyítsuk.

Innen a kérdés: gyászolni tudsz-e? Ha nem, akkor a saját szabadságodra nem vagy szabad. Azt viszont nem vitatom: SZERED biztos akad hozzá.