Önérzet és önértékelés: A sportoló két lába

Ha szeretnénk gyorsan szaladni, nem árt, ha van hozzá két lábunk. És amennyiben azok egyazon hosszúak, azt már bizony ideálisnak is mondhatnánk.

Az utánpótlás-nevelésben erős hangsúlyt kap a fizikai erőnlét, a technikai tudás. Már kisebb súllyal a táplálkozás is előkerül. A mentális felkészültség pedig valahol a sor végén kullog. Az pedig igazán teljességgel sci-fi, hogy az önérzet és önértékelés párhuzamát hozzákapcsoljuk a profi sportolóvá neveléshez.

A székely aszinkronitás

Mindeközben Székelyföldön vetünk néhány kecskebuktát a sikeres célba érkezés előtt, pont ennek a kettőnek az aszinkronitása miatt.

Istennek hála az önérzettel semmi baj nincsen, abból jut elég mindenkinek (is). Külső szemlélő számára olykor már-már irigylésre méltóan sok, viszont legyen ez az ő baja.

Na de… a másik lábnál kezd a történet elromlani. Ugyanis le van maradva, valahogy nem kap elég tápot a növekedéshez. Jobb lesz vigyáznom, hogyan fogalmazom, mert a „tápos” dolgok ezen a vidéken rendelkeznek némi pejoratív felhanggal.

A "LeTeremtés" pedagógiája

Vajon miként történhetett, hogy az önértékelés lemaradt, mint hó végén kocsmában a borravaló? A történelem szeszélyes keze hogy, hogy nem, ritkán simogatta s gyakran ütötte e vidéket. Ha maradni akartak, hát hozzákeményedtek, s őrizték a nemzetet.

Mintha a viharos élet hangos zavarába beleveszett volna a dicséret, s csak maradt a hangosabb LeTeremtés. Ezzel kialakult a nevelés alappillére: "Ha mindent jól csinálsz, fiam, az természetes."

Úgy-ni, a régmúlt idők háborús időszakában volt ebben jó adag ráció, mert a hiba könnyen az ember fejébe kerülhetett. Viszont ma már, ha olykor megbicsaklik a matek, nem fejetlenül ér haza a nebuló…

Talán itt foghatták ki az önértékelés vitorlájából a szelet. Ő könnyes búcsút intett a távolodó felé, s innentől kezdve csak bottal üthette az önérzet nyomát – már ha megkapta egyáltalán.

A bicegő sportoló és az igazságtalanság

Nézzük, ez a lábatlankodás hol ér utol bennünket. Mindenképpen csakis ott, ahol a legjobban fáj. A fiatal sportoló minden számára igazságtalannak ítélt helyzettel sokkal nehezebben tud birokra kelni.

Miért? Mert az a fránya igazságtalanság az önérzetet támadja. És mikor az hirtelen megrövidül, ösztönből a másik lábra (az önértékelésre) terhelne. Viszont az lemaradt, mint a segédcsapatok a mohácsi vésznél.

Így zökken egy akkorát, hogy a fogai ingyen vágják a téli mintát a fogvédő gumiba, majd érkezik az indulat, mint évszakhoz illően Csíkban a sűrű köd. Ebben az állapotban a szentek is alábbszállnak, csokorba nem szedhető szóvirágokkal temetve a sikert.

Márpedig folyamatosan keresni az összevissza guruló pirulákat nem az a „jó”, amire igazán vágyunk. Viszont a sikereink legalább tisztességgel el tudnak porladni tőle. Röviden összefogva: ez az aszimmetria a sikeres önérvényesítésnek tesz keresztbe.

A megoldás: Vágjuk le a hosszabbikat?

Mit tehetünk ez ellen? Adja magát a gyors és egyszerű megoldás: vágjuk méretre a hosszabbikat! Ne csak egy fél lába legyen, hanem stabilan nulla! Így legalább jogosan lehet a pálya mellől 120 decibellel irányítani azt a sok falábút.

Hogy ez nem az a játék? Hogy itt élő és érző gyermekekkel és fiatalokkal van dolgunk? Jaj, akkor csak kell legyen más megoldás is.

Szülőként, tanárként, edzőként, felnőttként újra kell tanuljuk a dicséret képességét. Lehet, új szemüveget kell vegyünk, hogy észre tudjuk venni a gyermekben lévő lehetőséget és jóságot. Még az a szörnyűség is megeshet, hogy előre – még egyszer leírom: ELŐRE – oda kell adjuk a bizalmunkat neki.

Képzeljék maguk elé azt a fiatal sportolót, aki két lábbal határozottan áll, és szívvel-lélekkel örvend annak, amit csinál. A székely gyermeket (is) csak egy „fél” láb választja el ettől! Vajon nem lenne érdemes segíteni azt kinöveszteni neki?