Mentális szabadságvesztés: A kényszeres megfelelés ára

Vigyázat: az írás a lelki nyugalom megzavarására alkalmas gondolatokat tartalmaz! Minden agresszív, leuraló nevelői magatartás iránt elkötelezett egyénben megütközést, felháborodást, szélsőséges esetben akár idegállapotot is képes kiváltani. Csak saját felelősségre olvasd tovább.

A legmakacsabb lelki gátjainkat gyermekkorban szedjük össze. Ezek olyan mélyen képesek bevésődni, mint sumer ékírás a kőoszlopba. Felnőtt éveink egy része pedig az ősi nyelv megfejtésével telik, hogy mikor, mit, miért temettünk oda.

Az árazócédulát a szülők teszik ránk

Miként alakul ki a megfelelési kényszer? Egy igen kiforrott és ösztönösen kódolt hardverrel jövünk a világra, amit egy igen összetett, öntanuló biológiai intelligencia tart működésben. Ahhoz, hogy megismerjük, kik vagyunk a világban, külső viszonyítási pontokra van szükségünk.

Sokkal egyszerűbben megfogalmazva: a képességeink és készségeink értékét apuci és anyuci érzelmi reakciója árazza be nálunk.

Saját példa a legjobb. A szabadság iránti vágyam biztosan a DNS-embe van kódolva. Még csak a csúszó-mászók és pornyalók vidám életét éltem, mikor mint sok-sok gyermeket, engem is rabosítottak. Igen, volt rácsos kiságyam. És egy nap, miközben a szüleim boldog tudattal tettek-vettek a konyhában, hogy "Zolikát a biztonságos hűvösre tették", elindult bennem a freelander. Valahogy a rácsokon túlra küzdöttem magam.

Miközben első felfedező expedícióm gyakorlatba ültettem, és már a szoba küszöbén csúsztam volna át, szembejöttek velem. Az elmondások szerint sokkot kaptak. Mégsem született belőle retorzió. Na, ez oly szárnyakat adott, hogy mai napig megyek a szemem világába boldogan. Ha a félelem erősebb reakciókat váltott volna ki a szüleimből, és folyamatos aggódó kontrollal vesznek körül, biztos, hogy rácsos lenne az ágyam még most is. Ennyit biztos jelent a szülői megerősítés.

Hogyan neveljünk bazári majmot?

Na de lássuk, ami igazán beüt – mint kezdő tininek az első házibuli –, az a hatalom és kontroll témakörébe tartozó finomságok. Ez az egyik nagy kedvenc a "hogyan neveljünk bazári majmot" c. repertoárból.

Az első stratégia: nincs dicséret, csak leb@szás. Mert a teljesítmény az alap, enélkül egy semmirekellő lesz csak belőle, vagy tologatja a kukákat a TEGA-ban. Meg milyen az már, hogy ront, és ölet meg a szégyennel a szomszédok előtt, mikor Ő már repült, mikor a szomszéd Pistike csak robotporszívó üzemben telítette kosszal az immunrendszerét. Ezzel a gondolattal alaposan megfelelésre lehet kondicionálni a csemetét. Úgy fog mindenkinek (is) ugrálni, mint táncosok a varietében.

A másik örök klasszikus: az érzelmi zsarolás. „Hát ezért nevelt a jó anyád fiam!” Vagy: „Mama szomorú lesz lányom, ha nem…”

Itt ismét csak arról van szó, hogy a gyermekecske miként is tegye meg azt, ami a felnőtteknek jó lenne. Ilyenkor is azt tanulgatja, hogy csak akkor van értéke, ha teljesíti azt, amit még ki sem mondtak. Viszont így önmagáról annyit biztosan megtanul, hogy ő önmagában értéktelen.

A következmények

Ha az nem lenne elég, hogy önmagáról és valós vágyairól nem tud meg sokat, egy folyamatos szorongás szegődik a nyomába. Kifejlődik benne egy erős érzékenység arra, hogy tudja, mások mit is várnak el, és megpróbál ennek megfelelően a kedvükre tenni. Azzal az elvárással, hogy ezért őt feltétel nélkül szeressék.

Az észlelése átalakul, és megesik, hogy mindenre rávetül a kihasználás árnyéka. Gyakran lép be olyan munkahelyre, ahol erős kontroll alatt tartják, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül az utolsó csepp lelket is kihajtják belőle. Ne tévesszen meg bennünket: sok látszólag sikeres, magas beosztású ember is lehet ilyen. Viszont jön a kiégés, a különböző betegségek... az út mindig az összetörés felé halad.

Felnőttként, huh, ez a nehezebb. El kell indulni a terápia vad dzsungelébe, és majd onnan valahogy végül kikeveredni. Kell ez nekünk? Biztos nem. Viszont nélküle az életünk egy folyamatos vesszőfutás, és kár lenne a végén úgy befejezni, hogy akár boldog is lehettem volna, csak nem tudtam, hogyan kell csinálni.