A bocsánatkérés totál szívás (Viszont legalább jobban fejleszt, mint a terápia)

Kértél már bocsánatot?

Ha nem ölt meg közben egyszerre a primer, szekunder és a tercier szégyenérzet... miközben próbálod a Scrabble táblán a fejedben szétvetett ABC-t valami értelmes mondattá rendezni, a pszichoszomatikus áldásos szorongás kíséretében... na, akkor még nem is kértél igazán bocsánatot.

Ha valaki azt mondja, hogy ő szeret rájönni, hogy túltolta a biciklit, és erőből megsértette még azt a határt is, amit majd húsz év múlva húztak volna meg, ezzel fájdalmak egész szökőárját zúdítva a szeretteire... na arra kérdés nélkül hívom a 112-t, és nem a csíki kávézót. Kell a pszichiátriára a létszám.

Az égetett Kernel parancs

Édes jó anyám nagy szívfájdalmára, a faterral való genetikai kölcsönhatásának eredménye nem az ideális "jófiúcska" lett, akiről leánykorától álmodott. Sokkal inkább egy kicsit csibész és nagyon szókimondó, nem kicsit egoista, érzékeny lelkű, mértéken felül szenvedélyes, erőst szőrös, férfias képződmény lett belőlem.

Egy szavam sem lehet, mindent megtett. Olyan erkölcsileg szilárd keretrendszert kaptam, hogy Bill Gates bácsi elsírná magát gyönyörében, ha a szeretett „Ablakja” (Windows) ilyen stabil lehetne.

Nincs mese, nálam a Kernel-be (a rendszer magjába) lett égetve, hogy bocsánatot, na azt bizony tudni kell kérni. Viszont ez a parancs éppen csak annyira környezet-azonos, mint a Gestapóban a szociális érzékenység. Szóval, csak azzal nem akad össze, ami alapból bennem sincsen. Viszont kész pszichoterápia lefutattni ezt a gyökérutasítást.

Mégis mi jót hozhat ez a kínlódás?

Az az erős gyanúm, hogy más is érintett lehet ebben a programhibában. A fejlődés – ha van – többnyire kínos. Jó, tudom, a TV előtt 5 perc alatt akár fogyni is lehet, csak nekem sehogy sem sikerül. Lehet a baj ott kezdődik, hogy TV-m sincsen.

Mégis mit hoz ez a kín?

1. Tisztává válnak a korlátaink. Hogy a jóság, a szellemi nagyság, a korrektség és az empátia csak nyomokban fordul elő bennünk. Pont úgy, mint Alaszkában az arany: tonnánként pár uncia.
2. Érzékenyebbé válunk saját taplóságunk hatására. Nem egészen felebaráti szeretetből, sokkal inkább a saját szenvedésünk enyhítése céljából. Mindenesetre igen pozitív hatással van ez a kapcsolataink fejlődésére, a saját és mások határainak tiszteletben tartására. Mert ugye, ha már látom mások határait, furcsa módon megakad a szemem a sajátomon is.
3. Példát adhatunk. Még talán példát is adhatunk az utánunk következőknek, hogy náluk már környezet-specifikusabban tudjon működni, és ne izzadó processzorral fusson csak ez a parancssor. Haj de szép is lenne olyan csemetéket nevelni, akik nem trollkodják meg fájdalmasan önmagukat lépten-nyomon.

Na de addig is marad a Scrabble, meg a porított Smecta. Na, fogd meg a söröm...