Árnyékmunka
Tudják, van az a pillanat, amikor a székely ember áll a lángoló csűr előtt, vakargatja a feje búbját, és azt mondja: „No, ez is jól megégett, pedig de szépen ígérte a szomszéd, hogy majd ő vigyáz rá.”
Valahogy így állunk mi itt a Kárpát-medencében a „megmentőinkkel” is. A társadalmi és szervezeti játszmánk neve évtizedek óta ugyanaz:
„Keressünk egy karizmatikus, rajongott üstököst, akinek a tettvágya úgy lobog, mint valami szent tisztítótűz – hadd égjen el ő a mi megváltásunk oltárán, hogy nekünk a kisujjunkat se kelljen megmozdítani.”
De ne legyünk igazságtalanok: ehhez a tangóhoz ketten kellenek. Mert megmentőnek lenni? Na, az a legdurvább cucc a piacon.
Amikor egy tömeg rád vetíti az összes vágyát, reményét és a „majd te megmutatod nekik” dühét, az olyan önértékelési bomba, ami mellett egy kiló kokain csak egy gyenge aszpirin. Beállni a nép elé, érezni a messiási delejt... ez az egó végső csúcspontja.
Csakhogy ez a szerep egy virágos mező alá rejtett, végzetes csapda. A látszólagos hatalmas lehetőség halálos veszélyt rejt.
A tömeg ugyanis nem azért emel fel, mert feltétel nélkül szeret, hanem mert delegál. Átruházza rád a saját felelősségét, a saját cselekvőképességét, te pedig gyanútlanul zsebre vágod ezt a hatalmat.
És itt kezdődik a tragédia. Szó sincs arról, hogy aki megmentőként lép a színpadra, az szándékosan hazugságot adna el. Ez egy mindkét oldalról jószándékú, de végzetesen torzult valóság. Világos, hogy bele kell állni a megmentő szerepébe, mert másként esély sincs játékba kerülni, a tömeg figyelmét másképp nem lehet megragadni.
De a szerepben benne maradni, és elhinni, hogy a csoda valóban kívülről jön... nos, az pontosan olyan, mint saját kezűleg, lelkesen bevontatni a Trójai falovat a várad kellős közepébe. Ünnepled a dicsőséget, miközben fel sem fogod, hogy a deszkák mögött már ott lapulnak a türelmetlenül várakozó, vérszomjas katonák: a tömeg irreális, teljesíthetetlen elvárásai, amik az első adandó alkalommal lemészárolnak.
Mert mi történik, amikor kiderül, hogy a változás nem egy gombnyomás? Amikor a tömeg szembesül azzal, hogy a csoda elmaradt, és a szent tisztítótűz nem perzseli fel helyettük a saját mulasztásaikat?
Ekkor a tisztelet dühbe fordul. Azt a szerencsétlent, akit az üstökös szerepébe kényszerítettünk, hirtelen a saját máglyájához kötözzük. Ugyanazzal a lánggal feszítjük meg és égetjük hamuvá, amit tegnap még csodáltunk. A bukott megmentő a legjobb bűnbak: ha őt elégetjük, azzal megint kaptunk négy-nyolc év haladékot, hogy ne kelljen tükörbe néznünk. És a végén megint csak ott állunk a leégett csűr előtt, várva a következő szomszédot.
Az igazi vezetői nagyság ott kezdődik, amikor képes vagy időben átöltözni. Amikor leveted a megmentő-jelmezt, és bevállalod a Mózesi idegbajt.
Mózes nem egy csillogó influenszer volt. Ő volt a problémák menedzsere, aki negyven évig hallgatta a panaszkodást az egyiptomi húsosfazekak után. Képzeljük el a jelenetet: Mózes ott térdel a porban, felvértezve két szem Xanaxszal meg egy liter kisüstivel, és könyörög az Úrnak: „Ne töröld el ezt az engedetlen népet, inkább kezdjük újra, csak vigyük végig ezt a nyomorult projektet!”
Ez a szakmai csúcs: a vezető, aki kísérővé válik. Aki a nép engedetlenségének következményeit élhetővé teszi. Aki tudja, hogy a nép néha olyan hülyeséget csinál dühében, amiért pont neki, a vezetőnek kell tartania a hátát – elmenve odáig, hogy ő maga talán be sem mehet az Ígéret Földjére, csak nézheti a negyven év bolyongás utáni bevonulást. Ő a „megyünk, amíg át tudtok változni, és kibírom, ha éppen nem szerettek” pozíciójának szenvedője.
Szakmailag nézve ez a hatalomdinamika árnyékoldala. Vajon megengedhető-e politikailag ez a hullámzó népszerűség? A válasz kegyetlen: rövid távon valószínűleg nem. A „Mózes-modell” igazi politikai öngyilkosság a modern populizmus ellenében. De csak ez a modell teremt olyan rendszert, ami képes a valódi, organikus megújulásra.
A megmentőt ugyanis a projekt végén kötelezően megfeszítik. Aki túltolja a megmentő-szerepet, az a saját vágóhídjára vált jegyet, mert a tömeg sosem bocsátja meg, ha rájön: mégis neki kell megdolgoznia a szabadságért.
A szabadság ugyanis nem egy messiási ajándék, hanem egy unalmas, nehéz, mindennapi munka. Az önazonosság nem ott kezdődik, hogy találsz egy jó vezért, aki majd elintézi helyetted a piszkos munkát. Ott kezdődik, hogy visszaemeled a hatalmat a saját kezedbe.
És igen, ehhez kell a legnagyobb bátorság. Mert a folyamat végén rájössz: nem elég hangosan a tömeggel együtt kiabálni, hogy a király meztelen. A legfájdalmasabb, ugyanakkor a leginkább felszabadító pillanat az, amikor lenézel magadra, és látod, hogy tulajdonképpen te is az vagy.
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra