Szervezetfejlesztés
Lépjünk be egy pillanatra az udvari bolond szerepébe, aki a csörgősipkáját rázva, vigyorogva sétál be a mai pop-pszichológia és a vállalati kultúra tróntermébe, hogy a valóság kiparodizálásával mutassa meg, mennyire véresen komoly és cseppet sem vicces az, ami valójában történik.
Mert amit ma az iparág művel a maximalizmus fogalmával, az egy kész kabaré – csak éppen senki nem nevet, hanem mindenki szorongva bólogat.
A korszellem főszabálya így hangzik: „A maximalizmus mérgező, a megfelelési kényszer megbetegít, engedd el!” És bumm, már mossuk is össze a kettőt. Olyan lendülettel démonizáljuk magát a teremtő elmélyülést, mintha az lenne az első számú közellenség.
De tegyük fel a bolond sapkáját, és nézzünk a tükörbe: mikor láttál utoljára igazi, vérbeli maximalistát? Olyan embert, aki nem görcsöl, hanem elmerül; aki hajlandó a végletekig kicsiszolni egy kódsort, egy rendszert vagy egy szöveget, méghozzá anélkül, hogy megsértődne a hibáin? Aki tiszta, katartikus örömet, sőt, extázist él meg a saját teremtése közben?
Piszok ritka látvány. Amit helyette látunk – és amit oly előszeretettel diagnosztizálunk félre maximalizmusként –, az nem más, mint a Félelmek által vezérelt látszatfenntartás. Ez nem elhivatottság, hanem egy belső megkeményedés. Egy végtelen merevség és rugalmatlanság, ami nem a matériára fókuszál, hanem a külvilág vélt ítéletére.
A szorongó, megfelelési kényszeres ember nem a tökéletes művet akarja megalkotni, hanem a tökéletes ember illúzióját akarja eladni, hogy túléljen. Ezért pakol tele mindent felesleges kontrollmechanizmusokkal – mintha szúnyoghálót szerelne a tengeralatjáróra.
És itt jön a legmeredekebb, sötét humorú csavar: mi van, ha ez az egész összemosás nem egy fatális tévedés, hanem maga a mai piacgazdaságot mozgató üzleti modell lényege? Egy modern Mátrix, amelynek egyetlen célja, hogy folyamatosan altasson bennünket.
A piacnak ugyanis a háta közepére sem hiányzik a valódi maximalista. Gondolj bele: aki a teremtés flow-jában él, aki önazonos és a belső mércéje szerint alkot, az a rendszer számára egy kifejezetten hasznavehetetlen fogyasztó. Ő már megkapta a jutalmát a folyamatban. Nem tátong a lelkében egy fekete lyuk, amit csak a legújabb presztízs-SUV-val, a negyvenedik online kurzussal, vagy valami munkának álcázott terápiával lehetne betömni.
Ez az altatás tökéletesen demokratikus: az egyszerű alkalmazottól a topvezetőig mindenki érintett. A rendszernek szüksége van arra a pszichés alapkönyezetre, amit az állandósult szorongás és az elégedetlenség biztosít.
A fogyasztás gigantikus motorját kizárólag ez a belső merevség tartja mozgásban. El kell hitetni a tömegekkel, hogy a félelemalapú taposómalom valójában „maximalizmus”, hogy az emberek büszkék lehessenek a saját kizsákmányolásukra.
Amikor pedig ettől a rugalmatlan, görcsös akarattól a fogaskerekek végül kiégnek, a rendszer máris ott terem, hogy eladja nekik a megváltást: a drága wellness-hétvégét, a könyveket az elengedésről, és a legújabb mindfulness-applikációt.
Az udvari bolond most leteszi a lantot, és egyenesen a király – és az egész alvajáró udvartartás – szemébe néz. Mert ideje kimondani: az igazi maximalizmus nem betegség. A maximalizmus a radikális őszinteség és a minőség tisztelete. Ez a tiszta teljesítmény páncél nélkül. Egyfajta lázadás a középszer, a felületesség és a szorongás-vezérelt fogyasztás ellen.
A kérdés már nem csak a vezetőknek szól, hanem mindannyiunknak: miként tudjuk felébreszteni magunkat ebből az illúzióból? Hogyan vegyük észre, mennyi energiánk megy el a merev látszatfenntartásra a valódi, felszabadító teremtés helyett?
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra