Lángszóró a bunkerben (2. rész)

Amikor önbecsülés-kártyákkal etetjük a Szabotőrt

REDEO-sorozat, 2. rész. Az első részben — „A tárgyaló kétéves diktátorai” — láttuk, hogy a vezetői döntéseinkbe egy gyermekkori túlélő-reflex szól bele: a Szabotőr. Megnéztük, mit művel egy céggel, és mit nyerünk, ha fénybe állítjuk. Ez a rész arról szól, mi történik, ha nem tesszük — ha ehelyett megpróbáljuk lefizetni.

Képzelj el egy elegáns, modern irodát. A felnőtt, sikeres cégvezető bent ül, látszólag mindent kontrollál. Épp egy nehéz napon van túl, a gyomrában ott az a bizonyos ismerős, szorító feszültség. Elővesz egy pasztellszínű paklit, húz egy „önbecsülés-kártyát”, és felolvassa magának: „Ma is elég vagyok. Megérdemlem a szeretetet. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok.”

Mosolyog. Azt hiszi, ezzel megoldotta. Azt hiszi, a feszültség majd szépen elpárolog a felszíni megerősítéstől.

Közben tíz emelettel lejjebb, a tudattalan sötét, ablaktalan bunkerében a túlélésre kódolt gyermeki én – a túsz a gépházban – épp befejezi egy házi készítésű lángszóró összeszerelését.

Amikor a felnőtt ledobja a bunkerbe ezt az „önbecsülés-kártyát”, a gyermek nem nyugszik meg tőle. Egyenesen őrjöngeni kezd.

Mert odalent, a sötétben nincs szükség vattacukorra. Az a gyermek pontosan tudja, mi a valóság. Ismeri a traumát, ismeri a hiányt, ismeri azt a kíméletlen harcot, amivel ezt az egész felnőtt kártyavárat felépítette és a felszínen tartja. És amikor a felnőtt én – ahelyett, hogy fogná a zseblámpát, lemenne a bunkerbe, és szembenézne vele – csak bedob egy idézetes kártyát a szellőzőn… az a végső árulás.

Azt üzeni a Szabotőrnek: Tudom, hogy ott vagy, tudom, hogy szenvedsz, de annyira gyáva vagyok, hogy még most sem megyek le hozzád.

A kártyavár és a lángszóró fizikája

A piac tele van olyan segítőkkel és szoftverekkel, amik pontosan ezeket a kártyákat gyártják. Megtanítanak hatékonyabban hazudni önmagunknak. Arra tanítanak, hogy a felszínen, a csillogó kártyavár tetején hogyan érezzük jobban magunkat, miközben a szerkezet alapját a biológiai túlélőreflexeink már régen elkezdték bontani.

A lángszórót építő belső gyermek nem rosszindulatú. Csak radikálisan őszinte. A maga kíméletlen módján pontosan azt a manifesztumot ordítja fel a csöveken keresztül, ami végül minden önszabotázs, minden bedőlt cég és minden irracionális vezetői döntés mögött ott áll:

„Addig rombolom le a felnőtt életed legszebb dolgait, amíg le nem jössz ide a sötétbe. Addig rángatom a kormányt, amíg minden, amit felépítettél, lángba nem borul. Tudod, mit karcoltak az ajtómra, még mielőtt beszélni tudtam volna? Egyetlen sort: »Pont vagyok, apró dereglye, sötét, mély vizeknek szülötte… Ki a sötétet járja, magány annak a jussa.« Ezt hagytad rám. Ezt örököltem – és minden áldott nap ezt olvasom a falon. De én szabad levegőt akarok szívni. Veled, melletted. Érezni akarom a nap melegét az arcomon. És ha te nem jössz le értem, akkor esküszöm, lerántalak a pokolba, csak hogy végre észrevegyél.”

Amikor a cégvezetők beülnek a „balek asztalához”, és megveszik az újabb tréninget, a sokadik projektmenedzsment-eszközt, vagy a pozitív megerősítéseket, valójában csak időt nyernek. Elodázzák a találkozót.

De a gépházban az idő máshogy telik. Minden egyes bedobott önbecsülés-kártyával csak nő a nyomás, és a bunkerben a lángszóró tartálya egyre jobban megtelik. És amikor a rendszer végül felrobban – amikor a vezető egyetlen irracionális döntéssel porig égeti az egész hazug kártyavárat –, az nem balszerencse lesz. Hanem kőkemény fizika. A Szabotőr egyszerűen csak beváltotta az ígéretét.

A zseblámpa

Van valami, amit a Szabotőr a fenyegetései közben sosem mond ki – pedig a monológ minden sorából kihallatszik. Nem elpusztítani akar. Le akar jönni hozzád. Pontosabban: azt akarja, hogy te menj le hozzá. A lángszóró nem azért épül, mert a gyermek gonosz, hanem mert ez az egyetlen nyelv, amin évtizedek óta nem válaszolsz neki. A tünet a hívás. A robbanás a meghívó, amit nem mertél elfogadni.

A kiút nem egy újabb kártya. Hanem a zseblámpa: lemenni a sötétbe, leülni a gyerek mellé, és először az életében nem ledobni neki valamit a szellőzőn, hanem ott maradni. Ezt hívom szembenézésnek – és

az első részben láttad, mit nyer vele nem csak az ember, hanem a cége is: ugyanaz a tűz, ami a kártyavárat felgyújtotta, fűtőanyaggá válik.

Mert a Szabotőr nem az ellenséged. A leghűségesebb, legrémültebb alkalmazottad, aki harminc éve várja, hogy végre főnökként bánj vele – ne túszként.

„Készen állsz lemenni a bunkerbe?" https://suranyizoltan.hu/
Ez a REDEO-sorozat 2. része. Ha még nem olvastad, itt az első rész →, és iratkozz fel, hogy a folytatás ne maradjon le.