A lélek kriptonitja: Amikor 20-ra kérsz lapot a saját életedben

Saját, teljesen szubjektív felosztásom szerint az érzelmi palettán két dolog létezik: van a szégyen, és van minden más érzés.

A szégyen ugyanis egy egészen más kategória. Olyan a léleknek, mint Supermannek a kriptonit. Azonnal, kíméletlenül és maradéktalanul szívja ki a cselekvő erőt és az önértékelést abból, akibe beleivódott.

Ez az érzés valahogy túlmutat a háromdimenziós emberi törvényszerűségeken. Belepiszkál a forráskódunkba, és egyetlen mozdulattal kiiktatja a természetes önvédelmi mechanizmusainkat.

A kényelmes szülői hatalom és az önpusztítás gyökere

Van egy kegyetlen csavar ebben a történetben. Miközben a tudatosan végzett, megtartó közegben zajló, saját árnyékunkkal való konfrontáció a leghatékonyabb fejlesztő katapult, addig a külső megszégyenítéssel a szégyenítő szinte korlátlan, láthatatlan kontrollt szerez felettünk.

Mégis, a szülői nevelési eszköztárban a megszégyenítés a mai napig kiemelt helyet foglal el. Egy kényelmes, gyors hatalmi eszköz: a csemete garantáltan abba az irányba fog hajlani, ami a felnőttnek komfortos. Ezzel viszont alaposan megágyaznak egy több évtizedes, önpusztító szenvedéstörténetnek. Ehhez képest egy nyílt, eszelős szívatás sokszor csak kedves, simogató bohózat, mert az legalább transzparens. A szégyen viszont méregként ivódik a tudattalanba.

Álom az álomban: Az áldozatszerep hagymahéjai

Aki látta az Eredet (Inception) című filmet, el tudja képzelni, milyen érzés álom az álomban haladni, egyre mélyebben az elme bugyraiban. A valóságban a szégyennel terhelt ember pontosan ezt a rendszert építi fel. Mint a hagyma egymásra épülő rétegei, úgy fedik el az eredeti szégyent a különböző, általunk kreált, eltorzított, önvédő álcák.

Kifelé mutathatunk sikert, arroganciát, tökéletes kontrollt, vagy épp túlzott kedvességet. De a mélyben futó közös szoftver mindig ugyanaz: a folyamatosan fenntartott áldozatszerep.

Végigverekedni magunkat ezen a szövevényes hálózaton, miközben illúzióból illúzióba esünk, és az idő egyre csak pörög – több mint becsületes munka. Erre a pokoli körutazásra nem egy 20-as gyűjtőjegyet kapunk a sorstól, hanem örökös tagságot.

A valóság a gödör alján

Most mondhatnád, hogy ez költői túlzás. Csak drámázom, mert rémítgetni kell a népet, hiszen divatba jött a "trauma", és kell a kliens, hogy csengjen a kassza. Igen, lehet ezt is mondani.

Viszont én vagyok ott lent a sötétben. Látom, mikor látszólag sikeres, erős emberek leírhatatlan szenvedést és veszteséget kerekítenek önmaguknak. Járok velük a mély üregekben, hogy a fuldokló, gyermeki énrészeket valahogy a felszínre hozzuk. És ott vagyok a számtalan magányos órában, ahol egyedül sírnak, mélyen szégyellve, hogy mennyire tökéletlenek.

A szégyen egy járom. Letörni szinte halálközeli élmény, sokan inkább a sírba viszik magukkal a küzdelmet. Mert a szégyennel szemben a felületes tudomány alulmarad, a puszta logika meg sem karcolja, a bölcs kognitivitás pedig lepattan róla.

A végső játszma

Egyetlen esélyünk van: versenyt futva az idővel, együtt bolyongani a sötétben a klienssel, és segíteni, hogy az önszeretet legalább egy szikrája megszülessen – lehetőleg előbb, minthogy a belső "kaszás" (legyen az fizikai összeomlás, egy cég bedőlése vagy egy család szétesése) lesújtana.

Mikor a szégyen van a képben, az pontosan olyan, mintha 20-ra kérnénk lapot a Black Jackben. Vakmerő, életveszélyes játék.