Kalap vagy óriáskígyó! (A majomkenyérfák kora)

„Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt...
… Tessék – mondtam. Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz.
Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca.
Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak?”
(A kisherceg, Antoine de Saint-Exupéry)

Érzem, hogy a bolygónkat ellepik a „majomkenyérfák”. Agresszívan terjeszkednek, éles gyökerükkel emberi létünkbe hatalmas lyukakat fúrnak, félő, darabokra szaggatják mindazt, mi szép, értékes és finom... Nem hagyva maguk után mást, mint éles és érdes törmeléket.

Az elfeledett bárány

A kihalás szélére sodródott annak a képessége, hogy meglássuk egymás lelki ládáiban a báránykát – pont úgy, ahogy azt a teremtő világra segítette.

Egyéni igazságaik mentén véres kardokat hordoznak, gyűlöletet keltve és ítélkezve. Ebben az önmagából kifordult pszichés állapotban a bántalmazó agresszivitás nemhogy megtűrt, de egyenesen támogatottá vált.

Egyik agresszor a másik után leplezi le önnön magát. És számomra hihetetlen módon, arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a napvilágra került, egyértelmű magatartást mi látjuk rosszul. A hiba bennünk van! Sőt, különben is: transzparenssé tenni mindezt etikatlan és visszaélésszerű.

A kigyomlálandó valóság

Túl nagyra nőttek a majomkenyérfák, pedig sokan olvastuk a Kisherceg intő szavait: hogy nem szabad késlekedni, mert ha túl nagyra nőnek, bizony a bolygónkat is elpusztítják.

Vissza kell térnünk oda, hogy meglássuk a nyitott és csukott óriáskígyót, amint emészti az elefántot. És minden majomkenyérfát, aki erővel ránk akarja kényszeríteni, hogy "ez egy KALAP, te b@lf@sz!", ki kell gyomlálni!

A gyermekeink, és a saját testi, lelki, értelmi jólétünk függ ettől.

Ha megmutatod a ládádban a bárányt, én is megmutatom az enyémet. Füvet pedig ejsze csak találunk mindkettőnek…