Valóságérzékelés
1999-ben a Mátrix kultuszt teremtett… Szinte kimeríthetetlen pszichológiai párhuzamokkal az emberi élet működéséről.
Sokan emlékeznek még a filmből arra, amint szűk kapszulákban fekszenek emberek, bekábelezve valami nyúlós zselébe, egy régi világban álmodva tökéletesre önmagukat.
Meredek, ha azt írom, hogy sokan most is a múlt által befolyásolt alternatív jelen mátrixában lebegik át öntudatlanul a mindennapjaikat?
Tudom, hogy mindenki unja a banánt, és veretni kell, csakis pozitívan, meglovagolni a Flow-t, mint kezdő szörfös a szennyvízlefolyót. Viszont honnan tudod, hogy ébren vagy?
A múltban ragadt érzéseink a jelenre nagyon erős torzító hatást gyakorolnak, félelmek, projekciók formájában… aránytalanná teszik az "itt és most" észlelt valóságát. A félelem szemüvege nagyít, és bolhából elefántot csinál, vagy éppen összeránt – mint hideg víz a férfi önbecsülést –, és súlyos dolgokat is bagatellizál, kizár, eltagad.
Szomjazzuk a szabadságot, mint a kiválasztott nép a vizet a negyvenéves bolyongás alatt. Viszont kockázatos dolog a vízfakazstás: Mózes is belebukott, pedig csak eggyel többet ütött, így ő csak nézhette, de lába sose érte az ígéret földjét.
A múltban megélt sebeink odaláncolnak érzelmileg bennünket ahhoz a helyzethez, foglyul ejtve egy részünket, és az áldozat börtönét kerekítve köré. Bármilyen messze is történt az "itt és most"-hoz képest, leválaszthatatlanul a részünk, és képes az életünk távvezérlésére.
A legváratlanabb pillanatokban belehelyezhet az áldozat félelemmel teli, szégyenteljes élményvilágába. Esetleg dühös agresszorrá vagy tehetetlen, szorongó, reszketeg kocsonyává alakít.
Az észlelésünk torzul, folyamatos veszélyt láthatunk minden fordulóban. Családi, baráti, szerelmi és munkahelyi kapcsolataink válnak nagyon fájdalmas vergődéssé, és az őrületbe kerget bennünket, hogy "mindenki szembe hajt" velünk az autópályán.
Viszont az ébredés nem olyan, mint Csipkerózsikánál, sokkal inkább mátrixos… Nem a herceg ébreszt (s főleg nem csókkal), hanem egy kétségbeesett sikoly.
Csupasznak és undorítónak érezhetjük magunkat a ránk kent ragacstól. És ott vannak a csatlakozók s kábelek, amik a múlt egy-egy "nemszeretem" darabjához kötnek, amivel most kénytelenek vagyunk szembenézni… A csatlakozók maradnak örökre, csak a köteleiktől lehetünk szabadok. Viszont így visszanyerjük kezünk, lábunk, gerincünk, szemünk, szánk és elménk szabadságát.
Dönthetünk, hogy már nem áldozatok, mások kihasznált elemei leszünk, hanem saját életünk alakítói, mert visszaszereztük az erőnket és a felhatalmazásunkat rá.
Senki sem születik rabnak, oda útközben zárnak bennünket. Viszont a szabadságvágyunk mindig ott marad, mint szilánk az agyunkban: szúr és irritál, hogy ébredjünk, ez nem a valóság.
Saját börtönöd rácsait lehet, már csak te tartod, mert addig sem lehet jó, hisz "meg sem érdemled"? Vagy mégis?
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra