Szervezetfejlesztés
Ha mindenki a magáénak érzi a céget, az még nem jó hír. A kérdés az, hogy hogyan.
A pionír becsszó ideológiai ellentmondásain nevelkedtem. Ebből alakult ki bennem egy zsigeri kíváncsiság: a nagy ideológiai jelmondatok mögé nézni, és megérteni, hogy amit kimondanak, az hogyan működik a valóságban.
A céges szervezeti kultúrának van egy alapmondata, amit álmodból felverve is betűre pontosan idézni tudsz:
„Érezd a magadénak a céget.”
Jó mondat. Az elköteleződés egyik pillére. Felkerül a falra, bekerül a betanításba, kérdés, kérés és elvárás lesz belőle, végül egy dia az éves felmérés prezentációjában.
Rugaszkodjunk el egy pillanatra a sok kritikától: hogy ez tulajdonképpen csak tulajdonosi vágyálom, és különben is, ha majd megfizeti, irdatlan erővel jön a feeling. Jelentsük ki, hogy működik. Elértük a szervezetünkkel.
A legtöbben itt hátradőlnének: munka kész, nincs itt semmi látnivaló. Én viszont itt kezdek igazán figyelni.
A felmérés azt kérdezi: mennyire érzed a magadénak?
Ez az erősséget méri. A formát nem.
Pedig két ember adhatja ugyanazt a pontszámot úgy, hogy közben homlokegyenest mást csinál.
Az egyik óvja. A másik birtokolja.
Az egyik megjavítja, ami eltört. A másik kerítést húz köré.
Papíron mindkettő elkötelezett. A folyosón az egyik épít, a másik őrködik.
A tulajdonosi érzés nem egyetlen dolog. A pszichológiai tulajdonlás kutatói régen leírták, hogy ennek az érzésnek jó és rossz következményei is lehetnek.¹ Az árnyoldalnak külön neve is van: territorialitás. Megjelölöm, védem, őrzöm. Mert az enyém.²
Ugyanaz az érzés. Más a felfogás, és más a hozzá kapcsolt minta.
Honnan jön a forma?
Mindenki hoz magával egy mintát arról, mit jelent, hogy valami az övé. Otthonról. Abból, ahogy az apja a szerszámaival bánt. Ahogy az anyja a házzal. Ahogy a család a pénzzel, a kerttel, a közössel.
Néhány ismerős forma.
Terület. Az enyém, ne nyúlj hozzá.
Erőforrás. Az enyém, tehát használom.
Teher. Az enyém, tehát nekem kell cipelnem.
Gyerek. Az enyém, tehát én tudom, mi a jó neki.
És van egy, ami errefelé különösen mélyen ül. A közös az senkié. Nem is olyan régen a közösből hazavinni nem számított lopásnak. Mondás is volt rá: aki nem lop, a családját lopja meg.
Ezt a mintát senki nem írja bele a munkaszerződésbe. Mégis bejön vele az ajtón.
Mikor kapcsol be a hozott minta?
Ott, ahol a szervezet nem mondja ki, mit jelent nála törődni.
Az „érezd a magadénak” kérés. Nem forma. Üres edény, és mindenki azzal tölti meg, ami otthonról maradt benne.
Így lesz egy cégben egyszerre húszféle tulajdonos. Mindegyik őszinte. Mindegyik a saját mintáját éli. És elkezdenek egymásnak ütközni. A kerítéshúzó a javítgatóval. A mártír a fogyasztóval.
Ezt nem lehet több elköteleződéssel megoldani. Több erő ugyanabban a formában csak több ütközés.
Itt nem hozzáadni kell. Kivonni kell a hozott minta zaját, úgy, hogy a kultúra saját formát ad.
A régi magyar falunak volt ilyen formája. Kalákának hívták.
Házat építettek. Nem egyedül. Jöttek a szomszédok.
A kőműves falazott. A fiatalok hordták a vályogot. A gyerek vizet vitt. Az asszonyok főztek. Az öregek tanácsot adtak, néha kéretlenül is.
Senki nem csinálta ugyanazt. És senki nem érezte kevésbé, hogy ő is építi azt a házat.
Ez a lényeg. A kalákában nem a munka volt egyforma. Hanem a részvétel súlya.
Három dolog tartotta össze.
Részese voltál. A közösséghez tartoztál, és az is számon tartott téged.
Építője voltál. A kezed nyoma ott maradt a falban.
Haszonélvezője voltál. Este közös asztal. És a biztos tudat, hogy amikor a te házad épül, ők jönnek hozzád.
Ha bármelyik hiányzik, a forma eltorzul.
Részes és haszonélvező, de nem építő: fogyasztó. Jár neki.
Részes és építő, de nem haszonélvező: mártír. Előbb-utóbb elfogy.
Építő és haszonélvező, de nem részes: zsoldos. Addig marad, amíg megéri.
Csak részes: dísz. Tartozik valahová, de nincs mit a kezébe vennie.
Ez az első egyensúly. A szerepek egyensúlya. Mindhárom kell, egyszerre.
A második egyensúly finomabb. És itt csúszik el a legtöbb jó szándékú kultúraépítés.
„Mindenki ugyanolyan erősen érezze a magáénak.”
Ez nem azt jelenti, hogy ugyanannyi pénz, ugyanannyi státusz, ugyanannyi szó. A vízhordó gyerek nem dönt a tetőgerendáról. Nem is kell.
Azt jelenti, hogy a felelősségérzet és a felhatalmazás aránya mindenhol ugyanaz. A mennyiség más. Az arány nem.
Ha valaki több felelősséget érez, mint amennyi felhatalmazása van, két út marad neki. Vagy frusztrált lesz, mert látja a bajt, és nem nyúlhat hozzá. Vagy túlterjeszkedik, mert megvédi, amit a magáénak érez, akkor is, ha az nem az ő dolga.
Ha a felhatalmazás nagyobb, mint a felelősségérzet, az a másik irány. Hatalom, gazda nélkül.
A kalákában ez rendben volt. A gerendáról az döntött, aki értett hozzá, és akinek a háza épült. A vizet az vitte, aki bírta. És víz nélkül nem állt volna a fal.
Mindenki a maga helyén. Teljes súllyal.
Ismerős a helyzet. Megérkezel egy céghez, és a kultúra már ott vár rád. Tíz pontban összefoglalva. Olvasd el, írd alá, és csapassad.
Megkapod a keretet. Elvárják, hogy töltsd fel. És fel is töltöd.
De mivel? Azzal, ami nálad van. A saját mintáddal.
Ez a legnagyobb kockázat. Nem az, hogy nem töltöd fel. Hanem az, hogy mivel.
Másképp viszonyulsz ahhoz, amit kiosztottak neked, mint ahhoz, amit te raktál össze. A kutatás ezt elég prózaian nevezi el: IKEA-hatás. Többre értékeljük, amit a saját kezünkkel építettünk. Akkor is, ha ferde.³
A pszichológiai tulajdonlás kutatói ugyanezt írják le a szervezetekről. Az érzés egyik fő útja az, hogy beleteszed magad valamibe.¹ ⁴
Az alkotói tulajdon nem birtoklás. Nem az a kérdés, hogy kié. Hanem az, hogy mi lesz vele.
Ebből egészen más dinamika születik. Nem a hozott minta. Hanem ez:
Értékelem, mert benne vagyok.
Figyelem, mert látom, hogyan működik.
Fejlesztem, mert tudom, hol lehetne jobb.
És ha kell, óvom. Nem kerítéssel. Úgy, ahogy a gazda óvja a házat a vihartól.
Van a kutatásban egy mellékesnek tűnő részlet, ami szerintem a lényeg. Az IKEA-hatás eltűnik, ha az emberek szétszedik, amit építettek, vagy nem fejezhetik be.³ A ragaszkodás a befejezett munkából jön.
Fordítsd le cégre. Hányszor bontják le egy átszervezésben, egy új vezetővel, egy félbehagyott projekttel azt, amit valaki épített? Aztán csodálkoznak, hogy nem érzi a magáénak.
Most jön a kényelmetlen rész.
A magyar nyelvben a kaláka ellenpárja a robot. Nem a gép. A jobbágy kötelező, ingyen munkája a földesúr földjén. A gépet csak később nevezték el róla: egy cseh drámaíró kölcsönvette a szót, és a gépnek adta. Ma a robot szóról gép jut eszünkbe. A nagyapáink még tudták, hogy ember volt.
A kettő közti különbség nem a munka mennyiségében van. A jobbágy is épített. Sokat.
A különbség a haszonélvezésben van.
A kalákában visszajött valami. Asztal, viszonosság, egyszer a saját házad.
A robotban nem jött vissza semmi. Csak a következő nap.
Az elköteleződés-programoknak megvan a helyük. Kimondják, hogy az ember számít. De ez a mondat csak a kaláka első harmada.
Ahol a retorika megáll itt, ott átcsúszik. Tulajdonosi érzést kér, tulajdonosi visszatérülés nélkül. Érezd a magadénak, de nem a tiéd.
Ez nem kaláka. Ez robot, jobb szövegezéssel.
A visszatérülés nem feltétlenül pénz. Lehet fejlődés. Lehet hang, amit meghallanak. Lehet részesedés abból, ami a közös munkából lett. Lehet az is, hogy látod, mi lett abból, amit építettél.
De valaminek vissza kell jönnie. Különben a harmadik feltétel hiányzik, és a forma mártírrá vagy zsoldossá torzul. Magától. Ez mechanika.
Ötperces gyakorlatot nem adok. Nincs ilyen. Aki ígér, az a falra festett házat adja el.
Elvek vannak. Azok az alapok. Aki ezeket nem akarja megérteni, annak a gyakorlat sem segít.
Kimondott forma. A kultúra mondja meg, mit jelent nála törődni. Nem szlogennel. Viselkedéssel: mit csinálunk itt, ha valami eltörik. Ahol ez nincs kimondva, ott a hozott minta beszél.
Rendezett arány. Ahol felelősséget vársz, ott adj felhatalmazást. Ahol felhatalmazást adsz, ott várj felelősséget. Pozíciónként más a mennyiség. Az arány ugyanaz.
Alkotói tér. Minden pozícióban legyen valami, amit az ember létrehoz, nem csak végrehajt. És amit felépített, azt ne bontsák le úgy, hogy közben meg sem kérdezik.
Látható visszatérülés. Mindenki lássa, mi lett abból, amibe beletette magát. És azt is, mit kapott ő belőle.
Ha meg akarod tudni, hol tart a te szervezeted, ne kérdőívet küldj. Figyeld meg, mit csinálnak az emberek, amikor olyan hibát látnak, ami nem az ő dolguk.
Megjavítják. Szólnak. Elhallgatják. Vagy kihasználják.
Egyetlen jelenet, és látod az alkalmazott kultúrát.
A kaláka próbája nem az volt, hogy este állt-e a fal.
Hanem az, hogy legközelebb, amikor valaki más háza épült, eljöttek-e megint. Önként.
Egy szervezet is ezen mérhető. Nem azon, hogy mennyire érzik a magukénak. Hanem azon, hogy visszajönnek-e. Holnap. A következő projektre. A következő nehéz negyedévbe.
Ahol visszajönnek, ott egyensúly van. Ahol nem, ott hiába a mondat a falon.
¹ Pierce, J. L., Kostova, T., & Dirks, K. T. (2003). The state of psychological ownership: Integrating and extending a century of research. Review of General Psychology, 7(1), 84–107. https://doi.org/10.1037/1089-2680.7.1.84 Egyszerűsítve: az ember tárgyakhoz, ötletekhez, szervezetekhez is kötődhet úgy, mintha az övéi lennének. Ennek az érzésnek jó és rossz következményei egyaránt lehetnek.
² Brown, G., Lawrence, T. B., & Robinson, S. L. (2005). Territoriality in organizations. Academy of Management Review, 30(3), 577–594. https://doi.org/10.5465/amr.2005.17293710 Egyszerűsítve: a szervezet tagjai terekre, ötletekre, szerepekre és kapcsolatokra is területként tekinthetnek. Megjelölik, fenntartják és védik őket. Ennek következménye lehet konfliktus, a figyelem beszűkülése és elszigetelődés.
³ Norton, M. I., Mochon, D., & Ariely, D. (2012). The IKEA effect: When labor leads to love. Journal of Consumer Psychology, 22(3), 453–460. https://doi.org/10.1016/j.jcps.2011.08.002 Egyszerűsítve: többre értékeljük, amit magunk építettünk. A hatás eltűnik, ha a művet szétszedik, vagy nem lehet befejezni.
⁴ Pierce, J. L., Kostova, T., & Dirks, K. T. (2001). Toward a theory of psychological ownership in organizations. Academy of Management Review, 26(2), 298–310. https://doi.org/10.5465/amr.2001.4378028 Egyszerűsítve: a szervezeti tulajdonosi érzés egyik fő forrása az önbefektetés, vagyis az, hogy beleteszed magad abba, amin dolgozol.
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ez az írás a Mélyfúrás sorozatban jelent meg. Ha szeretnéd e-mailben megkapni a következőt:
Feliratkozom a Mélyfúrásra