A jóság csapdája: Amikor a megfelelés emészti fel a lelket

A jóság csapdájában rabként vergődik a lélek. Kevesen vannak a világon azok, akiket nem a "jónak kell lenni" szigorú, külső megfelelés kényszerítő mezején tanítgattak gyermekként.

Akkor most legyünk rosszak?

Rossz a kérdés…

Globálisan nézve elérhető-e a jóság? Reális cél lehet? Vagy csupán egy lokálisan, a saját privát mikrokozmoszunkban megélhető egyedi szubsztancia, a terápiás ülések maximuma, hogy elég jóvá leszek önmagamnak?

Ha magunkat mint a jóság forrását vizsgáljuk, minél távolabb kerülünk lényünk centrális magjától, annál több dologgal szembesülünk, amik nyomják szemünkbe a "red flag"-et, hogy: "Komám, lenne mit javítani rajtad."

Tudjátok mit? Igazuk van. Az ő szempontjukból biztos nem úgy vagyunk jók, ahogy számukra kényelmes lenne. Tehát egy tűpontnyi jóság akad, viszont egy mustármagnyi már nem biztos.

Mégis energiáink jelentős részét arra áldozzuk, hogy a jóság határait reménytelenül kiterjesszük saját tűhegynyi mikrouniverzumunkból, még annak az árán is, hogy a világunkat sivár kopársággá aszaljuk.

A lélek fekete lyukai

Az univerzum hatalmas rejtélyei a fekete lyukak, mik oly erős gravitációval rendelkeznek, hogy a fény sem szabadul belőlük.

A lélekben is nyílnak ilyen mindent elnyelő, sötét mélységek. Kora gyerekkorban apró szeretetmorzsák szolgálnak énképünk építőköveiként. Ha hiány van az építőanyagból, a keserűség titkon sűrűsödik, és alkot egy parányi, de annál nagyobb tömegű magot. Ami a növekedéssel egyre súlyosabb, és mikor eléri a kritikus tömeget, átalakul emésztő fekete lyukká.

Ilyenkor elindul egy folyamat, amivel próbáljuk betömni, megfoltozni. Dobjuk bele sorba: diploma, munka, kapcsolat, ház, szuper járgányok sorát nyeli, s csak nyeli, de nem zárul.

A kiszárított termőtalaj és a "szer"

Erre jön rá annak a kényszere, hogy jóságomat széles körben kiterjesszem. Belülről az űr emészt, kívülről a jóság kényszere szárítja cserepesre világom termőtalaját, amiben virágok, és csak itt őshonos ritka növények élnek, a feledés értéktelenítő kezeitől szenvedve.

Csodáljuk hát, hogy kell a szer, ami ezt a tébolyt elnyomja? Mindegy mi az, csak üssön, nem kicsit, de jó nagyot!

Vajon, ha váltanánk, és nem a jót akarnánk egymásból előhozni, hanem csupán az embert, aki benne lakik – még ha idegen is számunkra, vagy éppen kissé kényelmetlen –, nem fedeznénk fel csodás, gyönyörű galaxisokat?

Hány találmány, világot formáló vezető, művészeti alkotás, segítő kéz, szívet melengető próza sikkadt el, maradt felfedezetlenül némán, mert hagytuk saját fekete ürességébe hullva atomjaira esni…

Lelkünk sötétsége és a jóság iránti éhségünk sem csillapodik a grandiózus dolgoktól. Csak apró szeretetmorzsák zárják, foltozzák és öntözik belső univerzumunkat.

Nincs kétségem: a szeretet a legértékesebb, viszont a legritkább elem a periódusos rendszerben. Bányászni kellene, ha lehetne…