Kötődés, elköteleződés, érdek vagy szükséglet: Hol van a horgony?

Ahhoz, hogy a hajó a folyamatosan mozgó, áramló tengeren helyben tudjon maradni, horgonyt kell vessen. A vasmacska szimbólum a tengerészetben a remény és az állhatatosság jelképe.

Vajon hogy állunk ma a kötődéssel? Az egyértelműen kirajzolódik, hogy ez a képesség nemcsak a pár- és baráti kapcsolatainkban, de egyre nagyobb hangsúllyal került górcső alá a professzionális életterületeinken is.

A kalózok és a megcsáklyázás

A munkáltatói oldal az alkalmazási kritériumoknál egyre hangsúlyosabban képviseli: a „papír” már nem a fő fókusz, hanem a személyiség integritása és a cég küldetéséhez való kötődés, elköteleződési képesség a döntő.

Mégis mintha egyre zavarosabbak lennének a kötődési mintázatok. Sok esetben tapasztalom, mintha „horgony” nélkül sodródva próbálnának kötődni: inkább mint a kalózok megcsáklyázni és magukhoz láncolni embereket, helyzeteket, pozíciókat.

Ha képtelenek vagyunk horgonyt vetve valami / valaki mellett stabilan megállni, akkor az élet áramlata folyamatosan csak ide-oda fog dobálni bennünket, mert az áramlás nem áll meg.

A horgonykovácsolás: Az első év

Hol veszhet el az emberekből a horgony?

A horgony kovácsolása újszülött korban kezdődik. Az anyai kapcsolat, a hozzá való kötődés lehetősége, a bele kapaszkodás és rajta csüggés adja meg a horgony alapvető méretét és formáját. Sajnos a magyar kultúrában igen erősen él, hogy a gyermekeket nem szabad „felkapatni”, hagyni kell sírni, mert ettől fog erősödni.

Az egyedül hagyott csecsemő közben arra kap megerősítést, hogy a világ nem egy biztos hely, és igazán csak sodródni lehet benne.

Életünk első éve kritikus periódus. Minél többet engedték, hogy anyán lógjunk, annál stabilabb lesz a horgonyunk, és erősebb a kötődési és elköteleződési képességünk.

A férfi és a cserepad

Ebben a periódusban a férfi szerepe közvetett. Egy igen nehéz időszak ez az apa életében, mert a párja szimbiotikus kapcsolatba lép a gyermekkel, és ő kicsit a cserepadra kerül. Mégis szükséges, hogy stabilan jelen legyen, és ő továbbra is kötődjön az anyához – ezzel megadva azt az érzelmi biztonságot, amiben nyugodtan kötődhet a gyermekkel.

Még szomorúbb, hogy az önértékelési deficitünk itt nyal vissza először. A gyermeteg férfi (akinek a párja inkább az anyja) ezt az időszakot pokolinak éli meg. Nagyon anyátlanná válva valami kompenzáció után néz (munka, barátok, pia, szerető), és a párja egyedül marad a gyermekkel. Így nincs meg a társ érzelmi támasza, és az apa irányába érzett frusztrációt az anya átadja a gyermeknek.

Az első év, mikor a gyermek eszik és alszik, csúszik és mászik... mégis a boldogságunk alapjai itt rakódnak le. Vajon változna a szemlélet, ha mindenki tudná, milyen sokat érnek ezek a kicsi dolgok később?