Szívünk elől az elménkbe menekülünk (A Homo Kognitiviszkusz felemelkedése)

Életünk legszenzitívebb szakasza az első hét év. A látás, ízlelés, tapintás, hallás teljes nyitottsággal fordul a külvilág felé, és elkezdődik egy csodálatos utazás, aminek a végére felnőtté vált, kifejlett, kiteljesedett, csodálatos emberi lénnyé formálódhatunk. Ilyenkor az érzések teljes repertoárjával kapcsolódunk a világhoz. Pedig értelmi szinten vajmi keveset tudunk ezek működéséről, ösztönösen csak hagyjuk megjelenni és megtörténni velünk.

Ahogy az idő halad előre, a neuron-networkünk (az idegrendszerünk és az agy) rohamléptekben érik, ezerrel gyártja a kíváncsiságot, a gondolatokat és az egyre bonyolultabb következtetéseket. Viszont még nem elválasztva az érzésektől – így lebegünk a mese és a valóság boldogító kevert mámorában.

A teljesítménykényszer tragédiája

Szomorúan, és reményt is vesztve rakom itt egymás után a betűket. Nem tudom, miként alakult ki nálunk magyaroknál az a gondolkodás, hogy ha erőből nem kényszerítjük a gyermekünket a gyorsabb fejlődésre és a mielőbbi "felelős felnőtté" válásra, akkor bizonyosan semmirekellő lesz belőle.

Nekünk mindent elsőnek kell csinálni. Még ki sem pottyantunk, máris versenybe keveredünk. Átfordulni, felülni, kúszni, mászni, szobatisztává válni is illendő előbb képessé lenni, mint a szomszéd család csemetéje. Mert ugye a hozzánk tartozó felnőtteknek is kell a sikerélmény.

A Homo Kognitiviszkusz születése

Hol itt a probléma?

Ott, hogy az érzelmeink mentén rengeteg fájdalmas tapasztalatot szerzünk. Ennek hatására többnyire beköltözünk a koponyánkba, mert a gondolataink felett sokkal nagyobb a kontrollunk, és így az életünket elérzésteleníthetjük.

Lehasíthatjuk magunkról a megélt szeretetlenség kínzó fájdalmát, és a feledés homályába száműzhetjük a korai kapcsolódási sebeinket. Így válunk ösztönösen érző, szabad lényből kényszeresen kontrolláló, kompenzáló, de sikeresen racionalizáló felnőtté: vagyis Homo Kognitiviszkusszá.

Az ember, aki mindent *is* meg tud magyarázni.

Tisztán emlékszem, mikor az önnön Homo Kognitiviszkuszom először szembejött velem egy önismereti tréningen. Körülményes, merev, hideg és unalmas. Úgy lefáradtam tőle, hogy a taknyomon alig tudtam elcsúszni az ágyamig. Feküdtem a hátamon, és rettegve kutattam a szürkeállományom tekervényeiben valami okosságot, mentséget... Ember, nem igaz, hogy ennyire intelligensen unalmas és üres vagyok.

Másnap úgy ébredtem: rendben van. Úgy megyek vissza a csoportba, hogy ha magam alá is piszkítok ijedtemben, de elindítok egy expedíciót az agyamból a szívembe. Lássuk, mit zártam oda le.

Színek nélkül dög unalom az élet

Mi az én saját tanulságom? Hogy a "fejben lét" halálosan fárasztó, de nagyon kiszámítható. Színek nélkül dög unalom az élet, ahhoz pedig, hogy színesben lássak, kellenek az érzéseim.

Kár felnőttként trollá válni a csodák birodalmában. Szörnyű bűn gyermekeinket a fejükbe űzni, és unalmas, merev, szorongó felnőttekké változtatni őket. A világ annyira csodásan gyönyörű – csak érzések nélkül nem látjuk a színeit.