Háborúban veszett gyermek: Kellett nekem a Halottember

Tizenhárom éves voltam, mikor ránk köszöntött a délszláv háború, és huszonhárom lettem, mire véget ért. Csak röpke tíz év.

Tegnap megnéztem Háy János Halottemberét Csilla Dálnoky előadásában. Csilla játéka lelkem sötét, pókhálós zugáig jutott. Magam sem tudtam, hogy van ott egy súlyos, rozsdás fémláda, "délszláv háború" felirattal. A színház egy zseniális lakatos, mi lelkünk beragadt zárait képes megnyitni… az enyémet egész biztos sikerült.

A félelem jeges keze

A történet kezdetén lányok várják a postát, hogy írt-e nekik az apukájuk, vajon él-e még. Miközben a művésznő életet lehelt a figurákba, engem beszippantott a levélre várakozás. Ültem a sötétben, de már nem Csíkszeredában.

Negyvenhárom évem semmivé foszlott, és újra tizenhárom éves lettem. Kucorogtam a zentai szülői ház szobájában, hallgatózva, anya és apa beszédét titkon kihallgatva.

Éppen arról beszélgettek, vajon apa kap-e behívót, besorozzák-e, mert már hordják a „leveleket”. Ott voltam, semmi kétségem nincs. Régen eltemetett emlékek szabadultak ki dohos börtönükből, és az elmém újraalkotta a régi történetet: tapintani tudtam a beszédből sugárzó félelmet, hogy "mi lesz most?".

A félelemnek jeges keze kúszott fel egyre feljebb a testemben: mi lesz, ha apát elviszik? Vajon látom-e még? Egyáltalán mi az, hogy behívó? Miért fél tőle apa és anya?

Az elveszett biztonság és a kényszerpálya

Végül apa azon szerencsések közé tartozott, akiket nem vittek el, tartalékos állományban maradt, ha netán a háború átterjedne a vajdasági régióra.

Ott elveszett a biztonság. Nincs emlékem, hogy erről beszéltek volna velem, én pedig nem mertem kérdezni, hisz titkon szereztem róla tudomást, hallgatóztam. Ezt követően tíz év bizonytalanság és félelem következett. Ebben az is benne volt, hogy én magam is megkaptam a sorkatonai behívóm, mikor odacseperedtem. És ott pedig gyorsan menni kellett tovább tanulni, akárhova, csak tovább, mert az egyetemistákat nem vitték el a háborúba.

A korábban elveszett biztonság után most a szabad választás és annak az öröme, hogy "olyat találok, ami jó nekem", ment a levesbe. Pluszban jött a sürgetés, hogy nincs idő tökölni, dönteni és menni kell, mert különben jönnek és visznek. Onnan vissza pedig éppen nem jött senki sem.

Találkozás a "vidám kis fickóval"

Az előadás folyt a maga medrében, nekem pedig eleredtek a könnyeim és csak patakzottak, áztatva arcomon a maszkot. Azt gondoltam, olcsón megúsztam a tíz év háborút – igaz, járhattam volna rosszabbul is, viszont ilyen jól járva is drága mulatság volt.

Egy vidám kis fickó voltam előtte. Egy aggódó és önmagát bolyongva kereső fiatal felnőtt lettem tőle. Felgyorsultak a lépteim, mindenhova rohannék még most is, ha nem emlékeztetem magam: van idő, most már van idő, senkit nem visznek sehova. A félelem és az aggódás örök küzdőtársam, akiknek kezéből jó ideje tanulom kivenni a gyeplőt. Egyszer sikerül, másszor nem…

Több mint egy éve vadászom a Halottembert, dolgom volt vele, most már azt is tudom, miféle. Még most is folynak a könnyek, mikor ezek a sorok születnek. Még hogy a férfiak nem sírnak… jó vicc.

Viszont egyre többször találkozom a „vidám kis fickóval”. Egy újabb elzárt történet szabadult fel, s távozott a könnyekkel. Könnyebb most vidámnak lenni, kevésbé aggódni, észrevenni, hogy az élet vidám, akkor is, ha bizonytalan és félelmekkel van teli.

Az élethez nem csak költészet, de színház is kell, és színészek, akik megjelenítik azt, amit rég eltemettünk. Mi az ő játékukat nézve útra kelhetünk, hogy lelkünk sötét és világos zugait, hol sírva, másszor kacagva újra élvezzük.