Önreflexió, na hagyjál, kell nekem a napi pofon?

Az önismeret csúcs... amíg mások gyakorolják. Saját bőrünkön megélve csak a keserűség van vele.

Miklós Csongor barát és üzlettárs "személybe szóló VIP tükrével" a minap boncolgattuk, hogy a banánt is unni lehet, hát még ezt az önismereti kényszermunkát.

Mindketten kényszeres visszaesők vagyunk ebben, össze se merem számolni, mennyi időt töltöttünk különböző csoportok és terápiák keretében önmagunk élveboncolásával. De biztos, hogy kijönne vagy fejenként 3-5 év fegyház.

A köldöknézegetés vége

Miközben egymás szemébe villogtattunk a tükörrel az áldásos csíki napsütésben, be kellett lássuk: minden történetünkben nyakig benne vagyunk mi is. Pedig unjuk már a köldöknézegetést, és legszívesebben padlógázzal veretnénk szembe a forgalommal.

Az Istók b@.. meg, már egy jót haragudni sem tudunk senkire! Mert rögtön beugrik, hogy az indulatunk 50-50%-ban oszlik legalább, és dönthetünk, hogy melyik ötvenest vállaljuk be. Magunkra meg haragudni? Na ahhoz mi túl egoisták vagyunk.

Így inkább nem haragudnánk... viszont arra meg képtelenek vagyunk, mert hála az önismereti dugulástisztításnak, csak megjelennek rajtunk azok a csúf emóciók. Van baj, nem kicsi, de legalább jó nagy.

Az áldott tudatlanság oda

Semmi sem olyan, mint egykoron, mikor még mindenért mások voltak az egyértelműen – és biztos rosszindulattal felvértezett – felelősök. Áldott tudatlanság…!

Mostanság már csak az maradt, hogy meg kell érteni, hogyan is működünk mi, mások, és a köztünk lévő folyamatok. Ember, hogy ez mekkora macera, fáradság és folyamatos felismerés, hogy ismét a talpunk alatt a szopóroller.

Minél több órát töltünk saját önismeretünkkel, annál egyértelműbb: ez egy soha véget nem érő történet. Pedig úgy kipipálnánk már ezt a bakancslistánkon!

Egyet sem pislantunk, és máris benne ülünk egy játszmában, cikázó villámok és elhidegülés kísérte mosolyszünetek közepette. Amitől oly vidám a kedvünk, mint a zsebtolvajnak, akit betesznek a tömeggyilkosok zárkájába. Igen, kezdhetjük összerakni, hogy: "Tisztelt bíróság, itt orbitális tévedés történt."

Mégis mit nyerünk ebből? A keserűségen kívül?

Annyit, hogy csak 50%-ért vállaljuk a felelősséget, és nincs olyan, hogy egyedüli hunyók vagyunk ebben a bújócskában. A megoldásokra csakis közösen lelhetünk, minden félnek a maga változásán végigmenve.

Erőt ahhoz, hogy szembe merünk állni a ránk vetített "tömeggyilkos" képekkel, és eljutni oda, hogy max némi szélhámosságot lehet a nyakunkba verni, mert ugye tökéletes ember nincsen. Tisztább látást és transzparensebb működést, felismeréseket, és természetesen alapos munkát, feladatot önmagunkkal.

Megéri?

Nem mindig tudjuk eldönteni. Mert van annak az életérzésnek is varázsa, hogy más a hibás, és meleg iszapban tapicskolni sem utolsó.

Viszont annak a szabadsága, hogy világos, merre van az előre és az hány lépés, megfizethetetlen. A tudás viszont fárasztó, a vele járó meló még annál is keservesebb.

Viszont, ha már belekezdtünk, csak nem adjuk fel... mi már imigyen megyünk házhoz a pofonért.