Egy kávé tonikkal

Amit a tudatosságról nem szoktak leírni

Keserű, és a pezsgésen át is keserű. A frissítés dupla dózisa. Kevesen kérik elsőre, de ha egyszer iszol ilyen kombót, nem kívánod tovább a cukrosat. Körülbelül ennyi a tudatosság is.

Olvasni felemelő. Katartikus. Megélni, nap mint nap újra és újra megcsinálni viszont több mint szívás.

Gondolj bele. Eldobod magadtól az önbecsapást, ami mindent is édessé varázsol. Kizárod a felelősség másra hárítását. Leteszed az áldozat felmentő szerepét. Kénytelen-kelletlen tükörbe nézel akkor is, amikor éppen oltári nagy butaságot csináltál.

A tetteidnek csak te leszel a felelőse.

Egyértelműen látni fogod, kinek milyen fájdalmat, nehézséget, sőt kárt okoztál. És fogsz még okozni.

Látod, hogy a rólad szóló kedvenc képed — „én jó ember vagyok” — tartalmaz ugyan valóságot. Annyit, mint mogyorós csokiban a szardella.

Egyben látsz mindent. És vágyni fogsz a napokra, amikor még rózsaszínre tudtad hazudni a lefosott zoknidat. De nincs visszaút. Megvilágosítottad magad.

Most azt kellene írnom, hogy megéri. Hogy mégis jobb. Hogy valami kincs vár, valami mindent meghaladó nyereség.

Nem írom. Mert ilyen nincs.

Egyetlen dolgot kapsz: önmagadat, az élet minden pillanatában, nyersen, meztelenül. Azzal a lefosott zoknival együtt.