Önazonosság
Meséink gyakori kezdő momentuma, hogy az uralkodónak az egyik szeme sír, a másik pedig nevet. Lehet-e ezt a kettőséget integrálni az életünkbe?
Többségében észrevétlenül a nevetés után rohanunk, miközben a sírás elől menekülünk – persze, csakis pozitívan! Illékony ez, mint a székely nyár a Hargitán: a meleg dézsából pedig egyszer ki kell szállni, az ötven fok hőmérséklet-különbség pedig kettétépi a rózsaszín illúziód, mint erőember a Yellow Pagest.
Mi ez a kényszeres hasítás? Az ilyen-olyan, külső forrásból rossznak ítélt dolgaink önmagunkról való lefarigcsálása.
A Halott Pénz így kezdi Gazdag vagy szegény című dalát: „Ha mindenkit boldoggá akarsz tenni, árulj fagyit”. Ezt átültetve az előbbi gondolatsorra: ha hasítani akarsz, fogj fejszét, egyre hosszabb a tél, a gáz pedig brutálisan drága.
Az az igazság, hogy ami igazán különlegessé, egyedivé teszi az embert, az sok esetben mások által kellemetlennek, sötétnek, deviánsnak ítéltetik gyermekkorban. És tűzzel-vassal – meg egynéhány pofonnal, vagy az örök klasszikusok között kiemelkedő helyen álló érzelmi zsarolással – környezetkomfortosra kondicionálják a szerencsétlent, mert így biztosan mintapolgár lesz.
Ja, próbál kerek fejjel megfelelni a kockás sormintában... úgy kell ez neki, mint Supermannek a kriptonit.
A legelső biztos következmény, hogy az ilyen ember a külső környezetének való megfelelés hálójába gabalyodik, mint tengeri teknős a halászhálóba. Keze, lába, szája, feje beszorult, vergődik a köré szövött, szűk szemekben, leszűkítve a megszorult élet- és mozgásterét.
Attól függően, hogy kire és hol szorul rá, alakulhat ki szorongás, testképzavar, mindenféle függőség és társaik. A kombinációk száma egyedi és végtelen, vannak egészen egyedi bérletkombinációk abba a bizonyos erdőbe való rohangálásra.
A teknős sem képes önmagát kiszabadítani. Az embereknél ehhez hasonlóan az öngyógyítás erőst nem működik, pedig iparágak épülnek rá. Lehet kamuzni, hogy a háló szeme nem is olyan kicsi, meg nem is szorít olyan nagyon... viszont mikor már fájdalmasan szorít a titokzokni és lekapod, akkor veszed észre: a francba! Ez belevágta a sarkadba a Grand Canyont. Hozzá sem mersz érni, mert félő, ott helyben leesik. Elég hülyén néznél ki a sürgősségin a kezedben a sarkaddal.
Sajnos a szegény embert az ág is húzza. A szenvedés nem merül ki abban, hogy kínosan megfelelünk, hanem ráadásként a gyermeki, szabad énünk – akinél a valódi önazonosságunk magvai vannak – egy nehéz, durva, sötét pokróc alá kerül. Letakarták, mint a papagájt, hogy ne rikácsoljon.
Kucorog elfeledve ott a sötétben, és próbál egy zseblámpával átvillantani a sűrű, fekete szöveten. Képzelhetitek, olyan ez, mint a fekete lyukból kifele köpni. Sok sikert hozzá! Azért pézsé legyen nálad, én szóltam.
Az igazán szerencsések életében jön valami ordas nagy bukta, ami alapjaiban rengeti meg a belső világukat. Ilyenkor megmozdul a lepel, és rés nyílik rajta. Na, ezen már kijut a zseblámpa gyér, pislogó fénye, mint süllyedő Titanicról az SOS. És az első pillanatban ugyanaz játszódik le a fejekben, mint a legendás hajó kapitányának buksijában: nyugi, ez elsüllyeszthetetlen…, ja, izé, velem nincs olyan, hogy baj van…
Itt dől el, hogy gyorsan összezárjuk a leplet, megrázzuk magunkat, és hatalmas vigyorral toljuk tovább a szopórollert a pélóerdőben... vagy vonalkódos alsóban, a konyhából csent kenőkéssel meg a szemetes fedelével felfegyverkezve elindulunk megnézni, mit is rejt a hasadás.
Nem kell pánikolni: olyan Isten nincs, hogy egymagunk odamenjünk! Az igazán bátrak is félúton segítséget kérnek, hát még mi, beszariak! Két lépés után izzadva ülünk a terapeutánk kanapéján, aki békés mosollyal és kellő empátiával emlékezik arra, amikor ő ült így egy hasonló székben. És tudja, hogy az érzésünk jogos, csak nem korrekt: mert a sötétben ugyan vannak fertelmesen fájó és felkavaró emlékek, viszont nem démonok hada vár, hogy vérünk vegye... csak a gyermeki énünk topog türelmetlenül, mint ingázó diák, várva az iskolabuszra, hogy végre átkerüljön a naposabb oldalra.
Mégis mi jót hozhat a szabadulás?
Mivel nála vannak a velünk született karakterjegyeink torzítatlan ősmagvai, képzelhetitek: annyit ér, mint Armageddon után a génbank. Vele közösen végre pont azzá válhatunk, akivé válhattunk volna, ha nem félnek ettől a szüleink, tanáraink, de még a papunk is oly cefetül.
Egyensúlyba kerülünk, hitelessé és önazonossá, érzéseket kezdünk érezni, és nem szorongani emiatt. Van sírás és van nevetés, akár egyszerre sírva nevetés, mégis minden pont jó.
Megszületik ilyenkor a síró-nevető szemű király bennünk, és végre életünk trónjára ül. Ilyenkor a sorsunk irányítása a saját kezünkbe kerül, az érzések szintjén is.
Hogy ez milyen? Hát, pubi, ez olyan, hogy már nem kell pálinka ahhoz, hogy őszinte vagy szerelmes legyél. Kinyílsz, mint kertben a virág, és meglátod, nem is vagy gyökér. Nem elkerülöd, hanem feloldod a konfliktust. Szóval valami egészen más, mint addig.
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra