A bennünk élő állat: Attól, hogy nem látványos, még nyoma marad

Kísér, visszafog és szenvedést okoz. Vajon mi lehet ez?

Életünk azon eseményei, amikben velünk szemben visszaéltek olyanok, akikben bíztunk, akiktől függtünk, és akikre rábízattunk.

Hatalmas tabu az emberi agresszivitás. Mindannyian érintettek vagyunk, ott él bennünk az „ÁLLAT”, ami időnként el-elszabadul, s pusztítást hagy maga körül. Nincs neme, csak maximum arról beszélgethetnénk, hogy van eltérés a preferált megnyilvánulási formákban.

A képmutatás ezer éve

Első ránézésre a férfiak fizikai és verbális, míg a nők érzelmi, manipulatív fegyvereket ragadnak, amikor elszabadul az „ÁLLAT”. Viszont ha jobban elmélyedünk a témában, sokat árnyalódik ez a sztereotip kép.

Nem köthető társadalmi státuszhoz sem. Pont annyi visszaélés van a magas, megbecsült osztály tagjai között, mint a társadalom által elmaradottnak ítélt rétegekben.

A különbség csak annyi, hogy míg az egyiket próbáljuk elrejteni – mert "hát annyi jót tett, és egyébként milyen jó ember" –, addig a másik oldalra szívesebben mutogatunk, hogy "bezzeg ők ilyenek". Több ezer éves a farizeusi képmutatás, alapos leckét kaptunk belőle.

Nem mentesít a vallás sem ettől. Láttam „szenteket”, amint elszabadult bennük az állat, és akkor a pokol démonai is, mint kicsi gyerekek a sarokba kucorodva reszkettek.

A letagadott állatok a legveszélyesebbek

Tudom, sokan úgy gondolják, hogy na, bennük biztos nincs állat, ők azért ilyet soha.

Én úgy tapasztalom, hogy a legveszélyesebbek az elfojtott, eltaszított, letagadott állatok. Mert ők szinte a semmiből törnek elő váratlanul, sértetten és kegyelmet nem ismerve, sok esetben saját gazdájuk számára is észrevétlenül.

Minden kitörés nyomot hagy és következményekkel jár. Akin végigtrappol, abban mély sebeket hagy, és ezek idővel láncokká keményednek, amik megkötik, lekötik és véresre dörzsölik az ember lelkét. Ettől pedig a saját „állatunk” válik egyre dühösebbé.

"Küzdünk, mint disznó a jégen" ezzel, próbálunk kategóriákat felállítani:
– „Jaj hát egy pofon még belefér.”
– „Rám is kiabáltak, és mégis ember lett belőlem.”
Valahogy csak nem tudunk békés nyugalommal megállni, mert valamelyik lábunk mindig kicsúszik alólunk.

Mégis mit tehetünk?

1. Első lépésben: saját belső lényeinket vehetnénk leltárba, milyen karmok és méregfogak vannak készleten bennünk.
2. Másodsorban: engedni meglátni, kinek milyen állata készül ránk szabadulni éppen, s kellő békességgel egy tükröt oda tartani: "Tesó, ez belőled pattant ki, ismered? Próbál megharapni, be van oltva?"
3. Utoljára, de nem utolsó sorban: meghúzni a határokat, hogy a kiszolgáltatottat és védtelent ne lehessen letarolni!

Szülőként, tanárként, edzőként, apa és anyaként – egyszóval emberként – felelősségem fellépni a saját és mások állatainak tombolásával szemben! Mert nyoma marad, és szenvedést szül.

Az idő nem gyógyítja be csak úgy magától! Mire vőlegény és menyasszony leszel, nem oldódik meg, sőt, csak akkor lép az önmagad szabotázsa egy következő szintre.