Érzelmi Dinamika
Hogy a viharba tudjuk kiégetni magunkat? Nincs egy lámpa, ami jelezze, hogy túltoltuk a biciklit? A testnek ott a fájdalom, a láz és a gyengeség. De még ezeket a direkt jelzéseket is képesek vagyunk felülírni a „bírjuk még, nem fáj ez eléggé” önpusztító mantrájával. Akkor hogyan vennénk észre a lelkünk sokkal közvetettebb, de annál kíméletlenebb jelzéseit?
A stressz és a szorongás már a köztudatban van. De van egy sokkal beszédesebb jelzőrendszerünk: a sértődés.
Érdemes figyelmet szentelni annak, ha azt vesszük észre, hogy folyamatosan meg tudunk sértődni bizonyos helyzetekben. Ha a „sértődési indexünk” magas, az egyértelmű jelzés: nem vagyunk a helyünkön, nem vagyunk rendben önmagunkkal. Egy egészséges, integrált állapotban ugyanis ellenállóbbak vagyunk a külvilág impulzusaival szemben, és nem vesszük magunkra azonnal a legkisebb megjegyzést is.
Vegyünk egy örök klasszikust. Emberünk, nevezzük MegfelEleknek, úgy nő fel, hogy a teljesítmény az alapelvárás, a hiba pedig orbitális pofont ér. Dicséretet annyit lát, mint a sivatag az esőt. Csemeténk azonban szomjazik, így elkezdi a legdurvább túlélési taktikát: igyekszik megfelelni. Mindent megtesz egy jó szóért a sátoros ünnepeken, miközben az önértékelése alultáplált, jogosan sértett és dühös marad.
Az idő előrehaladtával ez öntudatlan kényszerré rögzül. A munka világában ő lesz az, aki ezerrel pörög, mindent bevállal, és titkon várja, hogy a vezetőség (vagy a piac) sűrű bocsánatkérések közepette ismerje el a zsenialitását, és végre megadja neki azt a bizonyos dicséretet.
Lássuk be: ennek a teljesülési esélye csekély.
Mi történik ilyenkor valójában? A múlt jogos sértődésére keresi a feloldozást a jelenben – ami szinte lehetetlen küldetés. Kognitívan haladni szeretne, de érzelmileg öntudatlanul az elmaradt szülői dicséretet hajtja. Emiatt a felnőtt testben egy sértett kisgyermek csattogtat, követelve az igazát.
Ezzel a környezete számára instabil képet mutat magáról, így nem is kaphat valódi elismerést. A kirohanások után megjelenik a szégyen, ami még erősebb megfelelési kényszerbe taszítja. A 22-es csapdája bezárult, a spirál pedig egyenesen a kiégés és a magány felé pörög.
A kitörés ott kezdődik, amikor egyszer az életben mélyen elgondolkodsz: „Mi a túró van velem, hogy folyamatosan ilyen sértett állapotba kerülök? Nem lehet, hogy az egész világ csak szívatni akar! Ebben nekem is benne kell lennem. Én megyek házhoz a pofonért...”
Ebből a kényelmetlen felismerésből indulhat el az az expedíció, ami helyreteszi a gyermeki sértődést, és amiből megszülethet a felnőtt lét valódi szabadsága.
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ha szeretnél ilyen mélységű írásokat e-mailben, iratkozz fel a Mélyfúrásra:
Feliratkozom a Mélyfúrásra