A széllel szemben brunyálni lehet, érdemes, csak egy cseppet mocskos…

Az áldozati szerep meleg, pihe-puha takarójába burkolódzva lényem konformista, piciny darabja készül a bunkiba. Ott izzik benne a sértett önérzet, hogy bezzeg megint, megint rossz irányba kergeti az ördögszekereket a szél.

Miközben integrált gyermeki énem a kellő, koherens empátiával ott ül hátát a bunkernek támasztva, pisztáciát eszegetve, és kérdi a bent ücsörgőt:

Hallod-e Te széplelkű, mégis hol voltál, amikor én a Tiszában, kora nyári délutánonként sportot űztem abból a haverral, hogy áradáskor is átússzunk a másik partra? A legszebb élményünk ebből az időből az, amikor egy nem látott örvény mellett vergődtünk el éppen, és az jeges kezével megcirógatta a talpunkat.

Nem vagy te elátkozott, sem áldozata embernek vagy sorsnak; a természeted ilyen: folyton megkísérted a lehetetlent, és olykor ez törvényszerűen nem adja ki.

Miért ez a bensőséges felütés? Mert olyan rázós téma következik, ami integrálatlan személyiséggel olvasva és hirtelen felindulásból cselekedve utána rosszabb, mint a Murphy-féle törvény összes kötete, hatványra emelve az instant karmával, és még kiegészítve egy végleges, visszavonhatatlan önsorsrontással. Szóval csak okosan ezzel az olvasással.

Ellenszélben döntést hozni

Minden ember életében – státusztól, nemtől, vallási és faji hovatartozástól függetlenül – eljönnek azok a pillanatok, amikor kénytelen ellenszélben döntést hozni, hogy akkor merre van arccal előre. Ilyenkor dől el, kitart-e azon irány mellett, ami saját önazonosságából fakad, vagy átrendezi a vitorlát, és befogja az ellenszelet, köpönyeget (bocsánat, irányt) vált, és másnap megpróbálja nem szembeköpni önmagát a fürdőszoba tükrében.

A kérdés mindig aktuális, de jelen történelmi pillanatban az aktualitása cseppet fel van turbózva, mint Bika Feri izom 3-as BMW-je.

A CEO és a tulajdonos ütközése

Mielőtt hirtelen felindulásból ítélkezésbe fognánk, és még a fel nem freccsentett keresztvizet is leszednénk bárkiről, járjuk körbe egy kicsit ezt a feszült dinamikát.

Aki kötött már olyan szerződést, ahol konkrétan bíztak rá felelősséget, kötelezettséget – sőt, azért vállalta el, mert ez a kötelezettség és felelősség egybeesett saját vágyott adrenalinlöketének megszerzésével –, vagyis szárnyakat, profitot, megújulást, fejlődést, átalakulást, piaci bevezetést stb. vezényelhetett kisebb vagy nagyobb cégeknél, az biztosan került már abba a helyzetbe, hogy a cég racionális és stratégiai érdeke összeütközött a tulajdonosok globális érdekeivel.

Egy ilyen helyzetben sokkal több kiderül, mint az, hogy mennyire legény a gáton valaki. Tapasztalatom szerint ettől nagyobb válságot nem tud megélni egyetlen vezető sem, hiszen az eredeti szerződésében foglaltak, valamint a saját, büszkén vállalt és őrzött személyes és szakmai identitása, megbecsülése kerül fel a rulettasztalra.

A ki nem mondott alapszabály, hogy mindig a tulajdonosnak van igaza, még ha nincs is, és a CEO meg tudja a helyét a polcon.

Ilyen helyzetben vannak az elítélhetetlen megalkuvók, a hirtelen távozók és azok a hősies versenyzők, akik megpróbálnak szembe pipikélni azzal a bizonyos széllel.

A provokatív lázadás két útja

Alapvetően két indíttatása van ennek a lázadó tettnek:

• Sértett önérzetből fakadó lázadás: Na, ennek következménye az ezeréves instant karma.
• A végső kiállás: A cél és a hit melletti kiállás, amire szerződött; hogy a hajót minden vihar és szabotázs ellenére is csak elviszi abba a kikötőbe, amit megígért.

Mivel a belső motiváció nem szereti a napfényt, ezért erősen rejtőzködő teremtés. Így csak nagyfokú tudatosság és néhány szekérnyi önismeret mellett lehet biztos a vezető abban, hogy nem a sértett önérzetét szeretné a hősies helytállás talárjával elfedni, és ezzel saját pusztulásának útján végigszáguldani azzal a rollerrel. Mert az ilyen felfokozott érzelmi állapotokban (amit illendőségből le is kell tagadni, hiszen egy erős vezetőnek ez "nem illik, hogy megkottyanjon") az elme hajlamos radikálisan eltorzítani a valóságot.

Viszont, ha tisztává válik, hogy az ember mégiscsak korrekt, hősies cselekedetre készül, akkor és csakis akkor érdemes lehúzni a sliccet, hogy na, most mégis szembe brunyálunk a hatalommal s annak nem kis erejével – vállalva, hogy inkább több, mint kevesebb ránk is jut abból a sárga léből.

Mit nyer vele a vezető? A gerincét.
Valamint azt a tagadhatatlan tényt (amit majd a tulajdonosok egymás között, szivarfüstös, alkoholgőzös zárt partikon suttognak: "bakker, ezt benéztem, és azóta is fáj, hogy nem hallgattam a legjobb vezetőmre"), hogy a vezető betöltötte azt, amiért oda szerződtették. És ha ezért menni kell, nem megtört szégyennel a fején lép tovább, hanem azzal a biztos tudattal: Ő képes arra, amire csak az igazán nagyok. Esélyt adni a világ kerekének, hogy forduljon egy nagyot.