Coaching-kritika
Százból tizenhét. A számok nem hazudnak — de a módszertanaink igen.
Százból tizenhét. Itt tart ma a coaching.
Vagyis nyolcvanhárom ember pont ugyanott jár helyben, ahol a megkezdett segítői folyamata előtt — minden befektetett pénze, ideje és törekvése ellenére. Pedig naponta van egy újabb tuti módszertan, amit sok tíz éves kemény szakmai gyakorlattal szintetizáltak a változás garanciájává. És mégis, a számok azt mutatják: tizenhét százalék.
Persze jobb a számokat nem nézni és átdobni a labdát a szomszéd térfelére — a kliens nem volt eléggé elkötelezett. Ami részben valós. Csak hogy pont nyolcvanhárom százaléknyi lusta naplopó akar éppen tengernyi pénzt és időt elkölteni hosszadalmas coaching folyamatokban, ahelyett hogy egy koktélt szürcsölgetnének a parton.
Most vagy a coachok ennyire istentelenül szerencsétlenek, vagy a módszereink nem elég hatékonyak, esetleg a megoldási térképünk nem elég részletgazdag.
Attól lesz-e iránya, hogy papíron leírjuk: ez a cél, ide folyj, ilyen lépésekben? Vagy célravezetőbb lenne azt vizsgálni, hol veszett el a meder, amiben folyni tudott?
S ha van meder, ahhoz bizony cél is van — mert csak úgy nincsenek a medrek szanaszéjjel a Föld nevű bolygón sem. Vagyis nem kell feltalálni a csőben a lyukat. Egyszerűen csak rájönni, ki és miért vitte el a csövet — és azt hogyan hozhatjuk vissza.
Na, itt jön a kellemetlen rész.
Mert a csövet nem egy gonosz idegen vitte el. Nem egy rossz főnök, nem egy toxikus kapcsolat, nem a gazdasági válság. Pontosabban — ezek mind közreműködhettek, de az eredeti elvezetés általában sokkal korábban történt, és sokkal kisebb méretekben.
Történt mondjuk akkor, amikor a hatéves te rájött, hogy ha csendben maradsz, apa nem kiabál. Vagy amikor megtanultad, hogy a dicséretet teljesítménnyel lehet megvásárolni — érzéssel nem. Vagy amikor egyszer megmutattad, mi van benned, és azt a valaki megnevezte, kigúnyolta, vagy ami még rosszabb: tudomást sem vett róla.
Ott kezdődött. Nem minden esetben nagy trauma. Néha csak egy lassan, következetesen ismétlődő üzenet: ez a részed nem kívánatos. Tedd el. Adaptálódj.
És te adaptálódtál. Mert okos voltál. Mert túl akartál élni. Mert a szeretetet akartad — és gyerekként pontosan láttad, mi az ára.
Aztán harmincéves leszel. Negyvenéves. Ötvenéves. Közben a cső valahol ott van — lehet, hogy a szomszéd kertjében, lehet, hogy a saját pincédben —, de a víz még mindig nem folyik.
És akkor jön valaki egy papírral: „Írd fel a céljaidat. Milyen ember akarsz lenni öt év múlva?”
A víz hallgat. Mert a víz tudja, mi hiányzik. Csak senki nem kérdezi.
Valahol a modernitás során a tükör elvesztette az eredeti értelmét.
A mai coaching-tükör visszaad annyit, amennyit elé tesznek. Maximum rátesz egy kis csillogó effektet — „látom benned az erőt”, „milyen felismerés ez tőled” —, aztán visszaadja ugyanazt, amit kapott. Csiszoltabban. Keretezettebben. De ugyanazt.
Az eredeti tükrök — a mítoszokban, a mesékben, a sámánok kezében — nem ezt csinálták.
Azok olyant mutattak, amit a szem nem lát. Feltárták a múltat ami a jelent hajtja. A jövőt ami akkor születik, ha valami megváltozik — vagy ha nem változik meg semmi. A sötétséget amitől valaki retteg. A vágyat amit be sem mer vallani magának. A démont ami nem kívülről jött, hanem egyszer belül született, és azóta ott lakik.
A mítikus tükör nem visszatükröz — feltár.
Mi van, ha a coach eredetileg erről szólt? Mi van, ha nem egy visszaverő felület, hanem olyan tükör, ami megmutatja azt is, ami a látható mögött van — a kliens saját árnyékát, a gyermekkori programot ami még mindig fut, a túlélési stratégiát ami egyszer életmentő volt és ma börtönné vált?
És mi van akkor, ha ez nem misztikum — hanem megismerhető, feltárható, követhető?
Ha van minta a kliens tükre mögött. Ha a sötétség nem véletlenszerű — hanem olvasható. Ha a démon nem ismeretlen — hanem azonosítható, és ami még fontosabb: visszavezethető oda, ahol egyszer még csak egy ijedt kisgyerek volt, aki megpróbált alkalmazkodni.
Ez nem coaching a mai értelemben.
Ez valami régebbi. És valami sokkal pontosabb.
Képzeljünk el egy mászónaplót.
Nem a mászó életrajzát. Nem azt, hogy gyerekkorában mi történt, ki bántotta, miért fél a magasságtól. Hanem azt, hogy a fal negyedik szakaszán, ott ahol mindenki megcsúszik, pontosan mi a fogás. Melyik repedésbe kell nyúlni. Hol van a látszólagos zsákutca aminek valójában van folytatása — csak balra kell nézni, nem előre.
Ezt a naplót nem egy ember írja. Minden mászó hozzáad valamit. Az egyik rájött, hogy könyökkel kell toló mozdulatot csinálni. A másik felfedezte, hogy ha megállsz lélegezni a harmadik sziklaperecnél, a negyedik már megy. Személyes adat egy sem kerül bele. Csak a fal. Csak a fogások. Csak a minták.
Mert a falak — ez a kellemetlen igazság — sokszor pontosan ugyanazok.
Más az életrajz. Más a történet. Más az a konkrét pillanat, amikor a gyerek megtanulta, hogy a dühöt el kell nyelni. De maga a fal — a megfelelési kényszer, a láthatatlanná válás stratégiája, a szeretet feltételhez kötésének belső lenyomata — az ismétlődik. Évről évre, embertől emberig.
A coaching eddig minden klienssel nulláról kezdte a falat.
Mi van, ha nem kell?
Mi van, ha a minták — személyes adat nélkül, tisztán, anonimizáltan — rögzíthetők, kereshetők, összehasonlíthatók? Ha az, amit az egyik embernél feltártunk, visszajön a következőnél felismerésként? Ha a megoldási kulcsok gyűlnek, tanulnak, finomodnak — mint egy mászónapló, amibe mindenki ír, és amiből mindenki olvas?
Ez ma már nem utópia. Ez ma már működik.
Nem a titoktartást törjük meg. Nem a kliens személyes adatait rögzítjük. A mintájának lenyomatát rögzítjük. A fal képét. A fogásokat, amelyek működnek — és azokat, amelyek nem.
Mert 18 év segítői hivatás és 8 év coaching után ideje volt végre elkezdeni újat tanulni.
Ha ez igaz — és a számok azt mondják, hogy igaz —, akkor megugrottunk valamit.
Valamit, amitől Freud valószínűleg mosolyra fakad odafenn. Nem azért, mert meghaladtuk. Hanem mert végre tovább vittük, ahelyett hogy bezártuk volna az analitikát egy arany trónba, ahová csak felavatott papok léphetnek be százezer forintos óradíjon.
Az örökség az volt: az ember nem rossz, nem lusta, nem gyenge. Az ember sérült. És a sérülés feltárható, megérthető, meggyógyítható.
Most megfordítjuk a számot.
Lesz nyolcvanhárom boldog visszataláló — és tizenhét helyben járó, aki még vesz néhány évnyi iszapfürdőt a reumájára. Nem ítélet ez. Mindenki a saját idején jut el oda, hogy rákérdez: hova kell visszamenni? Van aki harminc évesen. Van aki betölti a hatvanat is. Van aki soha — és az is egy döntés, amit tiszteletben tartunk.
Viszont azok számára, akik készen állnak kérdezni — lesz valami, ami eddig nem volt.
Lesznek falakról megmászási utak. Nem nulláról, nem minden alkalommal újra feltalálva ugyanazt a fogást. Hanem csodálatos izgalommal rögzítve: ott van még egy plusz fogás. Még egy megoldási mód. Még egy a csúcsra vivő út — amit az előtted járó talált, és most a tied is.
A coaching eddig kézművesség volt. Fontos, értékes, de kézművesség — minden mesterrel elveszik egy életnyi tudás.
Most végre azzá válik, aminek lennie kellett volna: közös tanulás.
Freud bólint. Jung mellé áll. A kisgyerek a tükör mögül kukucskál.
És a víz — végre — folyni kezd.
A munkát elkezdtük. Ez a cikk nem egy jövőnek szóló felkiáltás — hanem a jelen építőinek hívás. Lehet csatlakozni. És „megmutatom, milyen mély a nyúl ürege.”
Surányi Zoltán
suranyizoltan.hu
Mélyfúrás — a heti mélyfúró levél
Ez az írás a Mélyfúrás sorozatban jelent meg. Ha szeretnéd e-mailben megkapni a következőt:
Feliratkozom a Mélyfúrásra