Balga módon élve, akarunk mindent és ingyen. Pedig valóban mit kapunk azért mi, vagy valaki más alaposan megfizet. Ingyen a kegyelem mondjuk oly gyakran, feledve, hogy ezért Isten gyermekét adta.

Ha célod hajt s repít, sima utat ne remélj. Ki magasba vágyik, mélyre kell szállni annak. Felhőtlen boldogság, keserű könnyekből fakadhat. Éhség korgó kínján égve, lehet a bőséget nyerni. Nincs kiskapu, s nincs kerülő Míg célod hajt, jön a zökkenő.

Szárnyalni vágyót szállni engedni, Kalitkát nyitni, jármot, béklyót letörni, Nem meg, le, össze kötni, Őt a hideg földhöz önzőn hozzá szegezni. Nagy bölcsesség engedni, bűnösen feltett igát levenni. Könnyen húz, terhel az ember, s mily nehezen vesz, old, szabadít el. Szeretni pedig ennyi: nem reája rakni, csak szabadon elengedni.

A fájdalom megméri az embert. Van a könnyű ki kerül, és elfedez, szenvedésére folyton szert keres. A nehéz ki szenvedni mer, mert nem céltalan a kínja, vergődésben a gyógyulását hordja. S van a reménytelen, ki szenved mert mást nem tehet, még nem érti ez hová vezet, nem tiszta a cél, de szert sem keres. Majd idővel kiforr benne a cél, vagy szert talál s egyben enyhülést.

Álmot álmodni szabad, kergetni soha. Az élő csírázik, szép lassan növekszik. Nem kell mást tenned, csak gondozni, fáradni, bártan vállalni, s ki veled álmodni kész, társadul fogadni. Halott azonban, a délibáb, s űzni, hasztalan, mert előtted megy, mint szamár előtt a répa. Fáradhatsz reggeltől estig, közeledbe sosem esik.

Bár lenne egy szegem, mit falba ütnék jó mélyen. Tartson és bírja a terheket. A rögtönzött fogas kész, kezdhetem pakolni rólam, rá mi most engem eltemet. Kabátom kerülne szegre, száradjon ki belőle bánatnak nedve. Tudjam foltozni hasadt vásznát, rázzam le az elvárásnak súlyos ragadós sarát. Szükség lenne már száradni, foltozni, porolni, csak azt a szeget adná már valaki.

Karon ragadott a fájdalom, szorít, el nem enged, húsom tépi, jussát kéri. Nem futok, csak hagyom neki régóta tartozom. Gyönyör házában pincér a gyötrelem, így van egyensúly odabent. Ki kacagna szüntelen, gyűjtsön közben könnyet, hogy mikor sírni kell, legyen a számlára fedezet.

Látok egy arcot, érzem a harcot. Küzd, küszködik keményen, Összetört szívét rakja össze éppen. Bájosan szomorú benne a lélek, bánat metsz szép árkot a szemének. Apró ráncok díszítik bőrét, így téve Őt igazán széppé. Szívével együtt megtört önön képe, gondolni sem mer a maga értékére. Adnám a szemem kölcsön most neki, lássa a csodát, mit nézek itt éppen. Bűvölje el e kép mint engemet, s nyerjen hitet a maga szépségében.

Messze mentem bölcsőm melegétől, ifjú éveim boldog helyétől. Felnőttem s Ő nem nőtt velem, fojtón zárt magába a keze. Kellett a tér, szabad gondolat, távlat miben célok ragyognak. Léptem bátran s merészen, hogy tüdőm végre megtöltsem egészen. Kiáltok egy nagyot, nézzétek, akkor is futok. Évek múltak s most vissza nézek, bánatot azonban nem érzek. Ősz szakállal jött pár gondolat, Távolabbról látom tisztán a dolgokat. Lehetek most bárhol a világon, tőlem a Balkán akkor sincsen távol. Földjéből gyúrták a testemet, lelkembe szőtték az anyai kezek. Élni szeretni, lazán megpihenni, Pillanat örömét élve élvezni, kávét, bort, nőt és barátot, s hagyni szenvedni a világot.

Pont vagyok, apró dereglye, sötét, mély vizeknek szülötte. Kalmár kit bolyongó kalandor fogad, kísérje őt viharának magjába, saját rémeinek otthonába. Ismerem a szelet, miként repít, tép, a fülekbe mit mesél. Más a zátonyt kerüli, nekem mégis utam közibük vezet, végzetével utasom így nézhet farkasszemet. Pont vagyok, apró dereglye, sötét, mély vizeknek szülötte. Révész ki a fájdalom folyóján gyászolók körét rója, hogy temetett fájdalmunk felszínre törjön, S lelkük görcsének gyötrelme oldódjon. Ki a sötétet járja, magány annak a jussa, nincs oly társ ki ezt bírja. Hisz csak: Pont vagyok, apró dereglye, sötét, mély vizeknek szülötte.