Egyirányúban tolatni?

Próbáltad? Nem csak szabálytalan és veszélyes, hanem egyenesen vérciki...

Surányi Zoltán · 2026. július 20. · kb. 3 perc olvasás

Tiszta szívemből szeretném azt leírni most, hogy az életben bármikor hozhatunk jó döntést, akármikor irányt válthatunk, megvilágosodunk, mint Buddha, és onnan kezdve bizony csak a boldog pénzeső mossa az arcunkat. DE – és máris, amit előbb írtam – zúgó pörgéssel süllyed el a fajansz vízesés örvénylő zuhatagában.

Két nagyon makacs dolog járja át az életünk: az egyik a döntés, a másik pedig a következmény.

Mindkettőt millió plusz egy kifogással, hazugsággal, tagadással vagy ezek kombóival próbáljuk a meg sem történt gyermeki álomvilágába száműzni. Pont úgy, mint ahogy én próbáltam anyám megrepesztett kristályvázáját úgy fordítani az asztalon, hogy a repedés ne látszódjon. És hittem benne, hogy lehet! Pedig ott már régen bent voltam az egyirányú utcában, ahol nincs választás: bármily félelmetes, végig kell csapatni rajta.

Ha kellő őszinteséggel végignézzük az életünk, felfedezzük benne az útkereszteződések láncolatát. A pontokat, mikor lehetett jó döntéseket hozni, majd a következményeket, amik között voltak egyirányú utcák, ahol csak előremenet van.

Az egyirányú helyzetek többnyire lelkünk kétségbeesett kísérletei, hogy végre oly mértékű, csillapíthatatlanul fájdalmas szenvedést generáljon bennünk, aminek hatására egy életre megtanuljuk: nem hajtunk be ebbe az utcába többet.

A kényszerhelyzetek anatómiája: Hogyan verjük át magunkat?

Nem minden útkereszteződésben van egyirányú utca, sőt igen csalafintán kergetjük magunkat ilyen kényszerhelyzetekbe. Három bevált trükköt használunk:

1. A "csakazértis" lázadás
   A lázadó szenvedélyének minden objektivitást elsöprő, vakító ereje. Ilyenkor úgy érkezünk meg a keresztútba, hogy ott egy pofon vár bennünket, egy szembesítés, tiltás, egy kemény tükör... sértett lelkünk pedig hangos kiáltással, dühöngve vágja a szemben lévő világ arcába: "Én? Én-e? Na fogd meg a söröm és figyelj!" Kettőt sem pislantottunk, és tiszta erőből veretünk előre, ott, ahol nincs is hátra.
2. A "vissza nem térő alkalom" illúziója
   Az egyedi, az életünk nagy lehetősége, a nagy szerelem, az ölünkbe hullott szerencse, isteni sugallat... ami csakis ebben a másodpercben lehetséges, mert a következőben már szerte is foszlott, a csillagkapu bezáródott és többet ilyen soha, de soha nem jön el. Nincs idő dönteni, megismerni. A távoli messzeségben felcsillan valami, a többit mi szenvedélyes fantáziavilággal pótolva csapunk le rá, mint tyúk a takonyra.
3. A tagadás művészete
   "Ha nem gondolok rá, akkor nem is létezik." Ez egy lassú és kitartó folyamat. Mint mikor leszorított szemhéjakkal csoszogunk előre, folyamatosan ismételgetve, hogy nem nézek oda, nem nézek oda... Igen, kedves olvasó, egyszer csak jön valami, ami kikényszeríti, hogy márpedig oda kell nézni. Például egy szar laboreredmény, amit szorongatva ülünk az MR vizsgáló előterében, és magunk alá szarva a félelemtől mondjuk: "Jaj, csak ez legyen negatív, és ezentúl minden más lesz."

A nagy pókerparti

Azért írom le ezeket, hogy az olvasó elkerülhesse? Haj, szeretném ezért leírni, viszont az lenne a negyedik hazugság, hogy kiolvashatjuk magunkat a saját kényszereinkből. Nem, nem azért írom! Inkább azért, hogy felismerd: behajtottál, és itt nincs más, mint mielőbb előre kijönni, és többet nem belemenni.

Szerencsére többségében ezek a helyzetek az életünk jószándékú, szerető simogatásai. A lelkünkről legördülő tonnányi sziklák felszabaduló örömével száguldunk ki az utca végén felkiáltva: "Megúsztuk!"

Itt a baj. Mert ha nem változtatunk, ha minden marad a régiben, jön egy keményebb egyirányú, majd még durvább. És a végén jön az extrém, amiben a nagy kaszással ülünk asztalhoz pókerezni, a világ legócskább lapjaival. Lehet még itt is nyerni, viszont teljesen más ember áll fel az asztaltól, mint aki leült – ebben biztos vagyok.

Szóval tolatni nem ér, csak előre... és ha lehet, nem ismételni.