Amikor dobbantónak néznek, vagy tornaszekrénynek

Hatalmi harcot az vív, ki nem érzi elégnek azt, amivel éppen per pillanat rendelkezik.

Elkerülhetetlen az, hogy egyes emberek önmagukkal való birkózásukban minket válasszanak projekciós felületnek. Személyünk legyőzésére úgy tekintsenek, mint a saját üdvösségükhöz vezető egyetlen megszentelt útra. Mi magunk is keveredhetünk ilyen fantasztikusan öngólgyanús mérkőzésbe.

Egy férfinak (és vezetőnek) kiemelten fontos tudnia, milyen harcoknak kötelezi el magát. Mert a harc nemesíti vagy éppen lezülleszti a jellemét.

A nemes harc: A beavatás

Van harc, ami beavatás. Ilyenek az apa és a kamasz fia között zajló csörték. Igen, a fiúnak joga van dobbantónak nézni a fatert, és a családfőnek pedig valahol szent küldetése, hogy beleálljon ebbe, végig figyelve és szeretve a csemete egyre ügyesebb csapásait.

Mi itt a cél? Hogy az utód feljebb nőjön, mint az előd. Az őszülő szakáll mögött férfias mosollyal küzdeni és ösztönözni. Nem lenyomni, de nem is hazugul magunkat hagyni.

Figyelni, látni, érezni, miként erősödnek az izmok, gyorsul a mozgás, lesz egyre acélosabb az akarat. Majd végül a felnőttnek fejére téve a vénülő kezet, megadni az atyai áldást: „Kész vagy fiam, most már magad is boldogulsz.” Ez a csata vitán felül nemesít, és nemes férfilelket örökít tovább, kevesebb szenvedést teremtve a világban.

A lezüllesztő harc: Az árnyékboksz

Viszont mikor felnőtt férfi kapar, mint disznó a jégen, kínzó hatalomszomjától kicserepesedett ajakkal és vérben forgó szemekkel... na, itt a nemes küzdelem oly messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

Az ilyen pasi fejét tévképzetek hada tölti meg, lelke csupa keserű indulat. Eszközben nem válogat: képes saját gyermeket (vagy a csapatát, cégét) feláldozni hatalmi törekvései oltárán.

Mi a dolgunk vele? Az nem, hogy beleálljunk az árnyékbokszába, vagy partnerül szegődjünk keserves szélmalomharcába.

Miért írom le ezeket? Mert a harc nemesít, vagy lezülleszti a jellemünket. Ne válj tornaszekrénnyé valaki más gyermeteg dührohama számára.