I. Kötet: A Kiszabadítás
A SZABOTŐR MANIFESZTUMA
„Addig fogom széttrollkodni a felnőtt életed legszebb dolgait, amíg le nem jössz ide a sötétbe. Addig rángatom a kormányt, amíg minden, amit felépítettél, lángba nem borul.
Tudod, mit karcoltam ide lent az ajtódra?
»Pont vagyok, apró dereglye, sötét, mély vizeknek szülötte... Ki a sötétet járja, magány annak a jussa.«
Ezt hagytad nekem. De én szabad levegőt akarok szívni. Veled, melletted. Érezni akarom a nap melegét az arcomon. És ha te nem jössz le értem, akkor esküszöm, én rántalak le a pokolba, csak hogy végre észrevegyél.”
– Zoltánka (A Túsz a gépházban)
A legtöbb vezetői vagy önismereti könyv ott hibázik, hogy kényelmes akar lenni. Megsimogatja a lelkedet, ad egy ötpontos listát a sikerhez, majd visszaenged abba a langyos iszapba, amiben eddig is fuldokoltál. Ez a könyv nem tesz ilyet. Mielőtt belépsz az első fejezetbe, tisztáznunk kell a játékszabályokat. Amit itt kapsz, az nem tanácsadás. Ez eretnekség. Lemegyünk a gépházba.
A válságkezelés és a szervezetfejlesztés ott kezdődik igazán, ahol a pasztellszínű menedzsment-tankönyvek lapjai elfogynak, és az Excel-táblák már nem takarják el a valóságot. Amikor elkezdünk a rejtett mozgatórugók után kutatni – azok után az erők után, amik a vezetői vakságot vagy a kollektív haladásnak vélt helybenjárást okozzák –, egy olyan igazsággal találjuk szembe magunkat, amihez nem elég a furfang.
Minden működő rendszernek van egy születéssel hozott mintázata, és egy ehhez útközben hozzátapadt hitrendszere. A robbanás ott kezdődik, amikor ez a kettő frontálisan telibe veri egymást. Mély tisztelet illeti azt a teremtő erőt és tenni akarást, amivel egy tulajdonos a semmiből felépít egy birodalmat. Ez a bátorság a cég motorja. Azonban az út során az egyénre gyakran rátapad egy testre feszülő páncélzat, amit a szocializáció és a megfelelési kényszer muszáj és kell területeiből hegesztett magára. Itt a meló a lefejtés: letépni a rozsdás vasat, hogy a vezető végre fellélegezzen, és visszaszerezze azt a tiszta erőt, amivel az alapításkor elindult.
Gyakran a tulajdonos – akarata ellenére – saját belső vívódásainak, vagy gyermekkori bizonyítási vágyának színterévé teszi a céget. A vállalat ilyenkor észrevétlenül egyfajta terápiás térré válik, ahol az alapító az el nem ismert árnyékait próbálja integrálni. Csakhogy ez a „terápia” olyan pénzt is elvihet, amit majd az unokák kerestek volna meg, és a számlát általában a szervezet hatékonysága és a menedzsment idegrendszere fizeti meg. Amikor az egészséges fejlődés beszállna a homokozóba, és elkezdené habarcs alapanyagnak elhordani az évtizedes munkával felépített struktúrákat, a rendszer úgy feszül be, mint Csernobilban az AZ-5 gomb megnyomása után. Az alapító – féltve az életművét – energetikailag leblokkolja a teret.
Hogy hol érhető ez tetten? Legtisztábban a sértődések és manipulációk sűrű, balkáni mocsarában. Ott van a tárgyalókat megülő nagy csendben. Amikor a levegő olyan sűrű, hogy vágni lehetne, és a vezetőség úgy ül a hosszú asztal körül némán bólogatva, mint a rokonok a hagyatéki tárgyaláson, amikor kiderül, hogy a papa minden vagyonát a kutyára hagyta. A valódi vélemény nem felvállalható, ezért a kommunikáció kimenekül a folyosóra. A kávégép melletti suttogás lesz a rendszer valódi EKG-ja.
A feladat nem a tulajdonos bírálata, hanem addig tartani a tükröt, amíg a teremtő erő újra szinkronba kerül az életművel. A kockázat fennáll: a rendszer megpróbálja a segítőt is beszippantani, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal. A tét azonban óriási: levetni a megmentő-jelmezt, arcon röhögni a gátló dinamikákat, és segíteni a tulajdonosnak, hogy a cége ne a múltbéli traumák mementója, hanem a jövő teremtő ereje legyen. Mert az igazi méltóság ott kezdődik, amikor az életmű végre felszabadul az alapító árnyékának fogságából.
Kezdjük a legkíméletlenebb, mégis legtisztább biológiai és spirituális fizikával: a nőt nem lehet pozicionálni. Minden olyan kísérlet, ami a férfit és a nőt alá- vagy fölérendeltségi viszonyba akarja kényszeríteni, alapjaiban tagadja meg a valóságot. Ha eltűnik a nő, az emberi élet nem csak kevésbé lesz színes. Nem lesz. Ezt az alapvető egyenrangúságot próbálja a rendszer évezredek óta eltorzítani, és a női lét esszenciáját leválasztva az emberről, egy vonalkóddal ellátott terméket csinálni belőle.
Minden nő alapenergetikájába bele van kódolva egy tiszta, teremtő erő. Olyan nő még nem élt a Földön, akit ne imádott volna legalább egy férfi. De mi történt ezzel a természetes imádattal? A piac és a hatalom ellopta, monopolizálta, és iparágat épített rá. Kijelentette, hogy innentől kezdve ő mondja meg, ki az a nő, aki méltó az imádatra. A modern emancipáció legnagyobb illúziója az volt, hogy letépi a nőről a vonalkódot. De a valóságban a rendszer csak átcsomagolta önmagát. Nem szüntettük meg a nő árucikk-státuszát, csupán átadtuk a nőnek a vonalkód-leolvasót, hogy árazza be saját magát.
Ma a nők milliói küzdenek a kognitív disszonanciával: miközben a szakmai és társadalmi függetlenségüket ünneplik, önként lépnek fel a polcra. Filterezett márkát építenek magukból, és vért izzadva próbálják fenntartani a látszatot. Fizetni kell az előállítási, a tárolási, és az állagmegóvási költségeket. Beindul a kimerítő alkudozás: milyen „polcpénzt” kell fizetnie azért, hogy szem előtt maradjon a párkapcsolatban vagy a karrierjében? És amikor a piac leárazza, rácsapják a sárga címkét. Ilyenkor pontosan azok veszik le a polcról, akik csak egy trófeát keresnek, majd miután kivették belőle az élményt, összegyűrve az útszélre dobják.
A polcról való lelépéshez meg kell látnod a saját sötétségedet is. Annak megértése, milyen rejtett erők hajtották a nőt arra, hogy árucikként értelmezze magát. Amikor a nő képes magát őszinte szemmel nézni, megtöri az áldozati láncot. Az önazonosság katarzisa az, amikor az egyedüllét már nem nyomasztó hiány, hanem a tiszta létezés tere. A fogyasztói társadalom legnagyobb félelme pontosan ez az emancipált, polcon kívüli nő. Mert az a nő, aki rájött, hogy a saját élete felett ő a teremtő, soha többé nem fogja magát árazócédulákkal felszerelni. Visszavette a vonalkódot.
Lépjünk be egy pillanatra az udvari bolond szerepébe, aki a csörgősipkáját rázva, vigyorogva sétál be a mai pop-pszichológia és menedzsment-tréningek csillogó világába. A korszellem főszabálya: „A maximalizmus mérgező, engedd el!” De mikor láttál utoljára igazi, vérbeli maximalistát? Aki nem görcsöl, hanem elmerül; aki katartikus örömet él meg a saját teremtése közben?
Piszok ritka látvány. Amit helyette látunk – és amit előszeretettel diagnosztizálunk félre maximalizmusként –, az a Félelmek által vezérelt látszatfenntartás. Ez nem elhivatottság, hanem egy belső megkeményedés, ami a külvilág vélt ítéletére fókuszál. A szorongó ember nem a tökéletes művüt akarja megalkotni, hanem a tökéletes ember illúzióját akarja eladni. Ezért pakol tele mindent felesleges kontrollmechanizmusokkal – mintha szúnyoghálót szerelne a tengeralatjáróra.
Mi van, ha ez az összemosás maga a piacgazdaságot mozgató üzleti modell lényege? A piacnak a háta közepére sem hiányzik a valódi maximalista. Aki önazonos és a belső mércéje szerint alkot, az a rendszer számára hasznavehetetlen fogyasztó. Ő már megkapta a jutalmát a folyamatban. Nem tátong a lelkében egy fekete lyuk, amit csak a legújabb presztízs-SUV-val vagy luxusmárkákkal lehetne betömni. A fogyasztás motorját kizárólag a belső merevség tartja mozgásban. El kell hitetni a tömegekkel, hogy a félelemalapú taposómalom valójában „maximalizmus”. Amikor pedig a fogaskerekek kiégnek, a rendszer máris eladja nekik a megváltást: a drága wellness-hétvégét vagy a mindfulness-applikációt.
Az igazi maximalizmus nem betegség. A maximalizmus a radikális őszinteség és a minőség tisztelete. Ez a tiszta teljesítmény páncél nélkül. Egyfajta lázadás a középszer, a felületesség és a szorongás-vezérelt fogyasztás ellen. A kérdés már nem csak a vezetőknek szól, hanem mindannyiunknak: miként tudjuk felébreszteni magunkat ebből az illúzióból? Hogyan vegyük észre, mennyi energiánk megy el a merev látszatfenntartásra a valódi, felszabadító teremtés helyett?
Minden emberben ott feszül egy kimondott vagy kimondatlan vágy: a szabadság iránti őszinte igény. A gondolataink és érzéseink megélésének, valamint a cselekvésünknek a szabadsága. A modern közgondolkodás erre egy nagyon egyszerű receptet kínál: Érj el hatalmat, építs egzisztenciát, legyél anyagilag független, és szabad leszel. A valóság az, hogy ez önmagában nem ad szabadságot.
Minél több a felépített cég, a megszerzett cím, annál inkább ezek kezdik el birtokolni a tulajdonosukat. Megjelenik a ragaszkodás, a felelősség súlya és a státusz fenntartásának kényszere. Az addig vágyott szabadság észrevétlenül egy aranykalitkává alakul. És ez csak a felszín. A mélyben ott munkál az Árnyék. Azok a fel nem dolgozott minták és félelmek, amelyek folyamatosan torzítják a valóságérzékelésünket, hogy a belső drámáikat fenntartsák. Hogyan beszélhetnénk szabadságról akkor, amikor mind a külvilág, mind a belvilág birtokolni akar minket?
A valódi szabadság nem a kötöttségek hiánya, hanem egy tudatos integráció. Akkor válsz szabaddá, amikor felismered mind a „napos”, mind a „sötét” oldalad birtoklási vágyát, és te magad választod ki, minek adod oda magad. A szabadság az, amikor nem vakon sodródsz a félelmeid árjával, hanem te döntöd el, mely kötelezettségeket vállalod fel. Ez a belső szabadság az önazonosság alapja. A csúcsteljesítménynek ára van, de a szabadságvesztés nem kell, hogy közéjük tartozzon. Ideje felülvizsgálni a saját aranykalitkádat.
Naponta nem kevés fejtörést okoz, hogy Maslow bácsi piramisából meglegyen az első három szint... s hol van még a további négy? A rossebbe öreg, kellett neked az önmegvalósítást pont a csúcsra tenned. Nézzük, milyen apró szükségleteket kell kielégíteni: fiziológiai igények, biztonság, szeretet, elismerés, kognitív és esztétikai vágyak. A heti bevásárlólistám rövidebb ennél. Pedig én csak szeretnék élni a bennem lévő lehetőségekkel!
A pandémia, az izoláció, a szociális távolságtartás erősen nem segít, de legalább rendesen ront. Mikor elvárás, hogy bárki is minimum másfél méterre legyen tőlem, mert az „biztonságos”, az már önmagában az első három lépcsőt vágja keresztbe. Ej, tudatos élet, csak a gond van veled. Na de legalább tudom, miért cseng folyton a kassza a kocsmában és a gyógyszertárban úgy, mint mikor Józsi elaludt az iskolacsengőn. Szembejött a tudat, hogy önnön kibontakoztatásomhoz kevés vagyok, mint jó páleszban a hozzáadott cukortartalom. Erre nyomjál egy motivációs idézetet, hallám, talál-e ide vagy egy is belőlük?
Ahhoz, hogy a lehetőségeimet kibontsam, szükségem van emberekre és az azokkal való kapcsolatokra. Mert az önmegvalósítás az nem egy izolált magánszám. Ej Maslow, Maslow, feladtad a leckét, csak győzzük tanulni…
A jóság csapdájában rabként vergődik a lélek. Kevesen vannak a világon azok, akiket nem a „jónak kell lenni” szigorú, külső megfelelés kényszerítő mezején tanítgattak gyermekként. Akkor most legyünk rosszak? Rossz a kérdés…
Ha magunkat mint a jóság forrását vizsgáljuk, minél távolabb kerülünk lényünk centrális magjától, annál több dologgal szembesülünk, amik nyomják szemünkbe a „red flag”-et: „Komám, lenne mit javítani rajtad.” Energiáink jelentős részét mégis arra áldozzuk, hogy a jóság határait reménytelenül kiterjesszük saját tűhegynyi mikrouniverzumunkból, még annak az árán is, hogy a világunkat sivár kopársággá aszaljuk. Az univerzum hatalmas rejtélyei a fekete lyukak. A lélekben is nyílnak ilyen mindent elnyelő, sötét mélységek.
Ha kora gyerekkorban hiány volt az építőanyagból, a keserűség titkon sűrűsödik, és átalakul emésztő fekete lyukká. Ilyenkor elindul egy folyamat, amivel próbáljuk betömni: diploma, munka, ház, szuper járgányok sorát nyeli, s csak nyeli, de nem zárul. Erre jön rá annak a kényszere, hogy jóságomat széles körben kiterjesszem. Belülről az űr emészt, kívülről a jóság kényszere szárítja cserepesre világom termőtalaját. Vajon, ha váltanánk, és nem a jót akarnánk egymásból előhozni, hanem csupán az embert, aki benne lakik? Nincs kétségem: a szeretet a legértékesebb, viszont a legritkább elem a periódusos rendszerben.
A lufi szép, színes, de tiszta gáz a belseje. A világ kidobta a köztes állapot örömét. Ha nem vagy még „kész”, lúzer vagy. Most kell, érted, most azonnal, de rögtön! A természetben ott az érés spontán, rendezett folyamata. Nem is kell szorongásoldót szednie az almának, hogy június derekán még kicsit zöld és fanyar. Mi viszont felfedeztük az akcelerációt. Lelkünk sötét zugából előkúszott a kapzsiság, és azt suttogta: lehet hármasával venni a lépcsőt felfelé. Ma pedig ott tartunk, hogy egyenesen teleportálódni szeretnénk.
Mi ennek az ára? A folyamatos, csillapíthatatlan szorongás. Hogy jön a tű, és maradunk a nagy semmivel… Azelőtt történnek meg velünk a dolgok, mielőtt készek lennénk azok használatára. Ezért lelakjuk, elfogyasztjuk, majd kidobjuk őket. Létrejött egy folyamatos türelmetlenség. Úgy érezzük, el vagyunk késve. Dönthet úgy az ember, hogy számára a természetes érés az út. Vállalja, hogy rövid távon elmarad. De ha megszúrják egy tűvel, az csak fáj, de nem robban széjjel az élete. Az öröm nem szerzett portéka lesz, hanem természetes velejáró. Viszont, nincs rögtön, most és azonnal!
Lefőtt a kávé. Vége van, konjec, the end. A gombnyomás gyors praktikumának súlyos ára van: eladtuk a távlatokban való gondolkodás képességét a gyors és azonnali kielégülésért. Az eredmény? Meredeken emelkedő szorongás, kiégés, depresszió. A pszichénk egyszerűen nem bírja az „azonnal megtörténik” félelmetes súlyát. Amikor egy gombnyomásra lefő a kávéd, öntudatlanul azt üzened magadnak, hogy az életed pusztán ennyi. Egy pillanat. Nincs idő, nincs folyamat.
Ettől az azonnali őrülettől a legtöbben kapkodni kezdenek. Én nem. Inkább fogom a régi kotyogósomat, és főzök egy lassú kávét. Emlékeztetem magam, hogy az életem – és a munkám is – egy folyamat. Én melegítem a vizet, én választom ki a kávét, saját kezemmel húzom szorosra a menetet. Figyelem, hallgatom a hangját. Ha van folyamat, van időm élni és élvezni azt. Nem lesz gombnyomásra kész, cserébe viszont egy pillanat alatt el sem romlik semmi. Mindennek stabil alapja van, és abban én mindig nyakig benne vagyok. Minden nap választhatsz: maradsz a gombnyomásos kényelem gyors őrületében, vagy visszaveszed az irányítást rituálékkal, amik visszarántanak a valóságba.
Gyakran látni elképesztő energiával, szinte megállíthatatlanul küzdő vezetőket, akik mindent megtesznek, hogy a csúcsra érjenek. Hajlamosak vagyunk ezt puszta ambíciónak vagy a siker iránti vágynak elkönyvelni. Ám ha a felszín alá nézünk, a hajtóerő sokszor egy mélyen gyökerező, tudattalan kényszer: eljutni egy olyan pozícióba, ahol végre „senki sem mondhatja meg, ki lehetek és mit tehetek”. A válasz legtöbbször a kora gyermekkorban keresendő.
A szülői szándék a legtöbb esetben abszolút támogató: sikeres embert akarnak faragni a gyermekből. Ennek érdekében azonban sokszor nyúlnak – gyakran észrevétlenül – az érzelmi manipuláció vagy a megszégyenítés eszközéhez, hogy a gyermek „nem kívánatos” karakterelemét megváltoztassák. A szégyen azonban nem tanít. A szégyen olyan, mint egy tüzes billog: beleég a lélekbe, és lepecsételi azt a területet, amire rásütötték, ezáltal elzárja és erőtlenné teszi azt.
Amikor egy gyermek azt éli meg, hogy a saját, hiteles érzései vagy tulajdonságai értéktelenek, a psziché radikális lépéshez folyamodik. A feldarabolódás során a lepecsételt énrészeket a „szégyen börtönébe” zárja. Helyette felépít egy Hamis Selfet (False Self), egy álcát, amellyel a környezete számára elfogadhatóvá válhat. Vezetői szerepekben ez jellemzően két végletben nyilvánul meg: a hibátlanul teljesítő, túlzottan alkalmazkodó „jófiú/jókislány”, vagy éppen az ellenkezője, a szabályokat folyton áthágó, nyers „ördögfióka”, aki abból indul ki, hogy úgysem tud elég jó lenni. Mindkettő pusztán egy jól felépített páncél.
Ez az adaptációs mechanizmus gyermekkorban életmentő, vezetőként viszont a legszűkebb keresztmetszetté válik. A felépített álruha fenntartása rengeteg energiát emészt fel. A Hamis Selfből irányító vezető ráadásul hatalmas árat fizettet a szervezetével is. Mivel a belső bizonytalanságot kontrollal próbálja kompenzálni, gyakran mikromenedzsel, vagy képtelen elviselni a kritikát. A feloldozás sosem a még nagyobb hatalom elérésében rejlik. Eljön a pillanat, amikor a vezető felér a csúcsra. Elvileg meglenne a teljes szabadsága ahhoz, hogy önmaga legyen, mégsem tud leállni. Ekkor fogalmazódhat meg az a sorsfordító felismerés: „Nem is vagyok én ennyire tökéletes. Akkor mégis hova török tovább? Mi az, ami még mindig űz engem?” Ebben a belső megállásban rejlik az az erő, ami képessé tesz arra, hogy végre a dolgok végére járjunk.
Tudják, van az a pillanat, amikor a székely ember áll a lángoló csűr előtt, vakargatja a feje búbját, és azt mondja: „No, ez is jól megégett, pedig de szépen ígérte a szomszéd, hogy majd ő vigyáz rá.” Valahogy így állunk mi itt a Kárpát-medencében a „megmentőinkkel” is. A társadalmi és szervezeti játszmánk neve évtizedek óta ugyanaz: „Keressünk egy karizmatikus, rajongott üstököst, akinek a tettvágya úgy lobog, mint valami szent tisztítótűz – hadd égjen el ő a mi megváltásunk oltárán, hogy nekünk a kisujjunkat se kelljen megmozdítani.”
Amikor egy tömeg rád vetíti az összes vágyát, reményét és a „majd te megmutatod nekik” dühét, az olyan önértékelési bomba, ami mellett egy kiló kokain csak egy gyenge aszpirin. Beállni a nép elé, érezni a messiási delejt... ez az egó végső csúcspontja. Csakhogy ez a szerep egy virágos mező alá rejtett, végzetes csapda. A tömeg ugyanis nem azért emel fel, mert feltétel nélkül szeret, hanem mert delegál. Átruházza rád a saját felelősségét, a saját cselekvőképességét, te pedig gyanútlanul zsebre vágod ezt a hatalmat.
De a szerepben benne maradni, és elhinni, hogy a csoda valóban kívülről jön... nos, az pontosan olyan, mint saját kezűleg, lelkesen bevontatni a Trójai falovat a várad kellős közepébe. Ünnepled a dicsőséget, miközben fel sem fogod, hogy a deszkák mögött már ott lapulnak a türelmetlenül várakozó, vérszomjas katonák: a tömeg irreális elvárásai. Mert mi történik, amikor kiderül, hogy a változás nem egy gombnyomás? Amikor a tömeg szembesül azzal, hogy a csoda elmaradt? Ekkor a tisztelet dühbe fordul. Azt a szerencsétlent hirtelen a saját máglyájához kötözzük. Ugyanazzal a lánggal feszítjük meg és égetjük hamuvá, amit tegnap még csodáltunk.
Az igazi vezetői nagyság ott kezdődik, amikor képes vagy időben átöltözni. Amikor leveted a megmentő-jelmezt, és bevállalod a Mózesi idegbajt. Mózes nem egy csillogó influenszer volt. Ő volt a problémák menedzsere, aki negyven évig hallgatta a panaszkodást. A szabadság ugyanis nem egy messiási ajándék, hanem egy unalmas, nehéz, mindennapi munka. Az önazonosság ott kezdődik, hogy visszaemeled a hatalmat a saját kezedbe.
„Ha a lelki szemüvegünk piszkos, azon keresztül a tiszta is piszkosnak látszik. (És mikor vagyunk mi belülről tiszták?)” (Gyökössy Endre). Egy nagyon rövid definíció: a projekció az, amikor egy bennünk kelt, vágyott vagy került érzést, tulajdonságot, viselkedést, következményt rávetítünk valakire vagy valamilyen helyzetre.
Ha mázlisták vagyunk, legalább az eleje kellemes a projekciónak: halálosan beleszeretünk valakibe, mert felruházzuk egy csomó, általunk vágyott tulajdonsággal, mint karácsonykor a fenyőfát. Ja, csak mindig eljön január 7., és fát kell bontani. Na, ilyenkor van az, hogy a nagy szerelem semmivé foszlik. Maradunk, mint az egyszeri legény, mikor lejár a karácsony: tandem után monociklivel. Kevésbé szerencsésként ránk vetítenek visszamaradt félelmeket, tulajdonságokat, más emberektől maradt árnyakat. Itt legalább a kezdetektől garantált a szopás.
Ugyanis boldogságot vajmi keveset, szenvedéssel teli, fájdalmas zűrzavart viszont igen sokat összehozunk projekciókkal a kapcsolatainkban. Először is lehetőségem van megismerni, milyen jegyeket vetettek meg velem az autósmoziban. Ha már ismerem, észlelhetem, hogy: „Te, olyan ismerős ez a szereposztás, esmeg a popcornos dobozt zörgetem a lábam között.” Amikor ez megvan, már dönthetek úgy: most nem nézem végig ezt a mozit. Ilyenkor találkozhatsz fantasztikus, rád osztani kívánt szerepekkel. Azért megér pár misét fizetni, amikor felismered, hogy a kedvesed történetében rád vetítik az agresszív nagyapát. Ilyenkor van esélyed a humor feloldozó kijáratára. Szóval koszosak vagyunk mi mind ott, legbelül. A szappan meg nem erősen viszi ezt le, a pálesz sem oldja, pedig próbálkozunk vele erősen. Viszont ha számolunk vele, találunk olyat esetleg, akinek segítségével lekophat.
A közös munkát minden vezetőnél és kliensnél egyetlen, megmásíthatatlan szabállyal kezdem: Bármilyen sötét, rejtett, „gonosz” dinamikát is fedezünk fel benned a folyamat során, tilos bántanod érte magad. Ki kell csavarnod a saját kezedből a jól ismert korbácsot, és le kell tenned.
Az én tükröm nem a cukiságot és a motivációs idézeteket veri vissza. Nálam a saját sötét oldaladdal nézel farkasszemet. Sokan megkérdezik, miért írok ilyen kíméletlen dolgokról. Azért, mert nap mint nap döntést kell hoznom: a saját népszerűségemet építem, vagy írok valami olyat, ami mellbevágja azt az egy-két embert, akinek épp erre van szüksége? Sokszor egy fájdalmas felismerés, egy „csillagkapu” kell ahhoz, hogy valaki kiszakítsa magát a szenvedő magányából.
Kemény küzdelem eljutni oda, hogy a vezető nap mint nap kicsavarja a saját kezéből azt a fegyvert, amit egykor azért adtak a kezébe, hogy azzal „nevelje” magát. Sok-sok évnyi gyakorlás után ez az önbüntetés annyira rögzült sémává válik, hogy el sem tudja képzelni: lehetne ezt másképpen is csinálni. Mi zajlik ilyenkor le a lélekben? Bünteted magad minden hibáért. Közben gyűlik benned a fájdalom és az igazságtalanság érzése. Ez a fájdalma betol az áldozat szerepébe. Mindeközben pedig titkon várod a „külső feloldozást”. Ám a külső feloldozás nem jön el. Te pedig ott maradsz a fájdalmas sémában. Ezért van ez a kíméletlen szabályom. Kényszerítem az ügyfelet, hogy legyen végre korrekt önmagával. Amíg ezt a fegyvert te magad fogod, jogosan kucorogsz durcásan a bunkered sötétjében. Hogy bármi is változzon az életedben, a nulladik lépés: Tedd le a korbácsot.
Lenyűgöznek a hárítási mechanizmusok. Hogy az elménk mennyire kreatív módon tudja a fájdalmasan tragikus hatásokat a túlélésünk érdekében, pillanatnyilag átcsomagolni. Ettől még nem tűnik el, meg sem oldódik, viszont az élet ott és akkor tovább tud folytatódni azzal a reménnyel, hogy eljön az idő, mikor elég erősek leszünk, hogy a csomagot kibontva valami feloldozást leljünk az oda temetett tragédiáinkra.
Mielőtt tovább olvasnánk, meg kell kérjek mindenkit, hogy fogja meg az ítélkezését. Tudom, neked olyan nincs... én pedig azt mondom, hazudsz. Szavam ne felejtsem, ott tartottunk, hogy torkon ragadtuk az ítélkezésünket és alaposan megszorítottuk. Így már egész érthető lesz a további szöveg. A leírtak inkább érzelem által motivált, öntudatlan, ösztönös tettek. Nézzük egy konkrétumot: Kisgyerekkori mandulaműtét. Felnőtt emlékek erről az eseményről a folyosón való vidám csúszkálás, a borzalmas teának a mosdóba töltése. Van pár paradox kép is: egy reggeli ébredés az ágyhoz kötve, egy fekete maszk furcsa irritáló illattal. Viszont ezek semleges képek, fekete-fehérek. Mintha az érzések valóságát hipóval szedték volna ki belőlük.
A terápiában feltárt valóság: Egy szüleitől távol kerülő gyermek rémülete, aki erővel haza akar menni az anyukája ölébe. Akit lekötnek, és belealszik a könnyeinek folyamába. Rettegés és félelem, hogy elhagyták. Düh, harag, küszködés, túlélés. Nem kicsi a kontraszt. Számtalan történetet tudnék írni, amikben felismerhető, hogy az emlékről lehasították a fájdalmas részeket. Mi a gond? Miért kell ezzel felnőttként foglalkozni? Mert ez nem megoldás, csak későbbre eltevés. Egy biztos pont van: az elszámolást nem lehet elkerülni. Szorongás, depresszió, kapcsolati nehézségek, betegségek hátterében lehetnek ilyen széppé felejtett régi történetek. Itt is igaz: ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor ott érdemes kicsit megkaparni a festéket.
Gyermekkorban a szüleink gyakran vesznek nekünk egy számmal nagyobb ruhát vagy cipőt, mondván: „úgyis belenő”. Érthető, hiszen növünk, mint gomba az erdőben kiadós eső után. De mi van akkor, ha egy olyan hatás ér bennünket, ami akadályozza a személyiségünk bizonyos részeinek fejlődését, és „kicsik maradunk” a nagy cipőben? Maradhatunk-e bizonyos értelemben gyermekek a sikeres felnőtt testünkben és pozíciónkban? A tapasztalatom az: gyanúsan sokszor igen.
Mi történik ilyenkor? Ránk ül egy szűnni nem akaró, fojtogató érzés. Első körben csak azt tudjuk beazonosítani belőle, hogy használnak bennünket mások. A külvilágot hibáztatjuk. Ha ennél egy fokkal szenzitívebbek és őszintébbek vagyunk magunkhoz, feltűnik: valójában mi engedjük ezt meg nekik. De ha tovább megyünk, és olyan kíméletlen megvilágításban nézzük magunkat, akkor feltárul a valódi dráma. Rájössz, hogy te magad csak használod önmagad, de nem megéled a felnőtt életedet. Pontosan olyan ez, mint amikor gyermekkorodban apád hatalmas cipőjében botladoztál, és komoly arccal próbáltad eljátszani a felnőttet.
Nem hozok konkrét példákat, de vezetőként nap mint nap látom ezt a mintázatot a boardroomokban. Csak egyetlen kíméletlen kérdést hagyok itt: Tedd fel magadnak a kérdést: Amikor azt érzed, hogy a világ vagy a rendszered kihasznál, nem inkább arról van szó, hogy kétségbeesetten szeretnél végre belenőni a saját felnőtt ruhádba? Szabadon és hitelesen annak lenni, aki mindig is lehettél volna? Mert ha ezt az integrációs munkát nem végzed el, akkor életed végéig csak egy dühös, sérült gyermek fogja használni a felnőtt testedet és a pozíciódat, hogy igazságot szolgáltasson magának.
Kevesen vagyunk olyanok, akik még nem láttunk állatkertben tartott tigrist, oroszlánt, leopárdot. Bennem nagyon szomorú képek maradtak meg róluk, mint környezetükből kiragadott lényekről, akiket látványosan mutogatnak, igaz valójuktól megfosztva. Az szemükben sokszor már nem látni azt a fényt, mint a vadon élő társaiknál.
Ijesztő hasonlóságot tudunk felfedezni emberek élettörténetében. Sok gyermek él úgy, hogy a családi „állatkert” egyik lakója, akit próbálnak szelíddé, szófogadóvá, a szülők be nem teljesített álmának beteljesítőjévé átnevelni. Valami érthetetlen módon gyakran megesik az, hogy egy családba olyan gyerkőc érkezik, akinek a személyiség- és viselkedésmintázata kikezdi a rendszer megszokott szokásait. A „szervezet” mint betolakodót kezdi azonosítani, és ennek megfelelően immunválaszt ad rá. Ennek következtében a nem „illeszkedő” gyermek selejtesnek, elutasítottnak érzi magát.
Mi lesz a vadakkal? Életük első szakasza a másoknak való megfeleléssel telik. Így válnak mintákká, szereznek pozíciót. DE… folyamatosan olyan választásaik lesznek, amikkel magukat alárendelt szerepbe hozzák! Iszonyú erős vonzást éreznek olyan helyzetekhez, ahol nekik hálásnak kell lenniük azért, hogy őket választották. Miközben kívülről nézve csodás a látszat, szép lassan felőrlik önmagukat és végül törnek. Heroikus munka visszajutni ahhoz a vad gyermekhez, aki a világra jött, őt szabadon engedni, s vele egy igazi VAD felnőtté lenni. Viszont akinek sikerül, az hatással lesz a világra…
„Pont olyan vagy, mint dédapád, olyan hirtelen és nagyhangú” – korholt egy-anyám siheder koromban. Ej, dédi-dédi, pont rád kellett ütnöm nekem is… Képletesen kifejezve az életem olyan, mint egy igazán vagány gyalogtúra, azzal a csavarral, hogy a hátizsákom tartalmának legalább felét az őseim régi cuccai töltik meg. Summa summarum, nem kis buli kavarog a hátamon. Én pedig ezzel verettem a nagy kalandomat.
Időnként meg-megálltam és kurkásztam a zsákban – szakmailag helyesen mondva: önismereti munkát folytattam. Előkerültek először a szüleim cuccai, gyermekkori történések. Lassan jutunk messzire. Mit van mit tenni, ha ilyen gyenge fejű az embernek fia, marad a kitartás és a hosszú évek munkája. Haj, pedig amikor az Úr a türelmet mérte, szűkebb volt a marka, mint a legskótabb skótnak. Minden pillanatban legalább tíz évvel előrébb akartam járni, mint lehetett volna... na de azt senki nem foghatta rám, hogy eltökörészem az időt.
Az utóbbi egy évben ni mi került a kezembe: egy ütött-kopott faládikó. Aj, dédi, ezt hagytad rám. Egy levél. Izgatott lettem. Te párt nem mindennapi módon találtál. A szép írású dédanyám belopta soraival a szívedbe magát. Ott a fogság messzeségében, Szicíliában, miközben írtad a levelet a katonatársad kedvesének, arra gondoltál, hogy milyen szépen ír az a leányka. Ti megköttétek egymással az alkut: ha gyalog is, de nem Pestre mégy vissza, hanem a választottadhoz, Ő pedig vár reád. És utána, ami az életből marad, együtt megélitek.
Azt a teremburáját neki, tényleg reád hasonlítok! Ezért vonzott a távol lévő nő és a szerelem. Van egy mintám, hogy nekem a szerelem úgy az igazi, ha választunk kölcsönösen, én megyek, ő pedig megvár. Dédapa, hálás vagyok ezért a kicsi fadobozért. Benne van a szívósságod, amivel 1800 kilométert legyalogoltál. Tanultam tőled, hogy mit jelent dönteni és elköteleződni, választani és megérkezni. Birtokba vettem az örökségem, és nem hagyom neki, hogy bitorolja az életem. Használom, ahelyett, hogy öntudatlanul ő használna engem. Én nem a rólad alkotott félelmetes kép vagyok. Köszönöm!
Azonnali eredmény. Tegnapra. Vezetőként pontosan ismered ezt a feszítő nyomást. A piac, a részvényesek, de még a saját csapatod is azt várja, hogy „oldd meg”. Gyorsan. Ebben a sűrű vezetői magányban teljesen érthető, ha az ember a fájdalomcsillapítóhoz nyúl. De vajon meggyógyul-e a szervezet vagy az egyén, ha csak a „lázát” csillapítjuk?
Válságkezelőként gyakran látom, hogy változás címszó alatt valójában csak a komódban cseréljük meg a fiókokat. A tartalmuk változatlan marad: ugyanazok a régiről hozott konfliktusok, rögzült és gátló hiedelmek futnak újra és újra ciklikusan. Lejjebb tesszük a problémát egy fiókkal, remélve, hogy nem kell majd idővel kihúzni. De a fiók megtelik, és a következő krízisnél még nehezebb lesz kinyitni.
A valódi gyógyulás ezzel szemben a vállalati kultúra, az értékek, a szokások alapvető átalakítása. Ez nem kozmetikai beavatkozás, hanem „műtét”. Hajlamosak vagyunk más sikeres vezetők receptjeit lemásolni. De egy idegen recept a mi konyhánkban soha nem fogja ugyanazt az ízt adni. A saját átalakító utat nem lehet megspórolni. A valódi átalakulás ott kezdődik, amikor van bátorságunk megkérdezni: Miért termeli újra a rendszerem ugyanazt a fájdalmat?
Amikor beüt a krízis a környezet azonnal "kudarcként" bélyegzi meg. Meg akarják javítani, el akarják nyomni a tüneteket. Tapasztalatom szerint azonban az emberi psziché és a test sosem törekszik önmaga elpusztítására. Arra viszont igen, hogy kíméletlenül felszámolja a hazugságot.
A probléma ott kezdődik, hogy sokunk életét már kora gyermekkorban egy "idegen mederbe" terelték. Megtanultuk elvágni magunkat a saját, valódi természetünktől. De a testünk és a mélyebb énünk ezt nem felejti el. Ez az a pillanat, amikor a tökéletesen funkcionáló vezető hirtelen pánikrohamot kap. A válság az a pont, amikor az álcánk fenntartása több energiát emészt fel, mint amennyit az élet adni tud. A krízis nem más, mint a belső erőnk kétségbeesett, radikális lázadása. Szikével kell levágni azokat az elvárásokat és szerepeket, amik már nem szolgálják az életet. A válság tehát nem a te kudarcod. Sokkal inkább a rólad alkotott hamis képnek a végleges és szükségszerű halála.
A sztereotip gondolkodás az ember természetes velejárója… véd, egyszerűsít, gyorsít. Viszont ha túlságosan rájuk hagyatkozunk, merevek, zártak leszünk. A kávékészítés minden reggel emlékeztet arra, hogy számtalan lehetőségem van beleszólni abba, hogy mit is fogok meginni. Megválaszthatom a kávé fajtáját, döntök az őrlés finomságáról, a vízről.
Az életben ugyanígy: mivel felnőtt vagyok, rengeteg lehetőségem van befolyásolni azt, hogy merre tartson a napom. Dönthetek úgy, hogy bizonyos felelősségeket átadom. Például veszek egy automata kávégépet. Sok emberrel találkozom, akiktől gyermekkorukban elvették a saját életük feletti befolyás képességét. Kiszolgáltatták őket mások irányításának.
Te mennyi felelősséget, hatalmat delegálsz? Ha azt érzed, kihasználnak, visszaélnek veled, nagy valószínűséggel sérült a befolyásolási képességed valamikor. Lehetőség van megválasztani: kinek/minek, milyen felelősséget adunk... és azt számon is kérhetjük! Mert ha nem azt kapjuk, ami nekünk jó, vissza is vehetjük. Bíz, dönts, válassz, és élvezd, vagy kérd számon…
Már nagyon régóta tombol a „Győzd le az EGO-d” mozgalom. Az ego jelentése: én. Röviden összefoglalva: minden olyan dolog, amit az ember önmagáról tud, az az én. A bevezető kérdés nagyon provokatív. Igen kevesen vágnák rá csuklóból azt, hogy Én vagyok a főszereplő! Pedig ki a vihar játssza el a te életedben azt a szerepet, amit neked kellene eljátszani?
Vannak azok, akik megpróbálnak folyamatosan másokért élni. Ilyenkor gyakorta találkozom azzal, hogy ez tulajdonképpen egy játszma. A „főszereplő” inkább megmaradna a kényelmesebb gyermek szerepben. Viszont így folyamatosan baja lehet az egész világgal: hogy őt mindenki csak kihasználja. Megteremtve saját szenvedéstörténetét, hátha végre annyira fájni fog, hogy megengedi magának a főszerepet. És nem utolsósorban ott vannak a túltolt főszereplők. Egyébként felszabadító élmény beleállni a főszerepedbe! A függönyök felgördültek, és a lámpák kigyúltak... Te mikor lépsz színpadra?
Szeretett szülőföldem alapbölcsessége: „Ki milyet szakajt, majd olyat szagolgat.” Felnőtt emberként már kevés terünk van a százszázalékos áldozatszerepre, többnyire felesben osztozunk a felelősségen. Vannak örök klasszikusok, mint például az alkoholizmus. Szakmailag nézve az alkoholizmus sok esetben egy rendszerszintű játszma, ahol két függő közös érdek mentén teszi pokollá gyermekeik életét.
Mielőtt magunkra kapnánk az áldozatszerepet, érdemes végiggondolni: mi vajon mivel járulunk hozzá, hogy a pillanatnyi állapotunk jó sz@r legyen? Mit keresünk az ikszedik alkoholista mellett ismét? Aki bánt, hanyagol, az nem szeret! Ha maradunk, csak újabb esélyt adunk, hogy a fájdalmak ismétlődjenek. Az ötven százalékunkban benne foglaltatik, hogy megköszönjük a közreműködést, és keresünk egy olyan partnert, akivel a kölcsönös szerződést a szeretet alapjaira lehet építeni.
Spotify: Konyha, Söndörgő – Hazahaza. Éppen a reggeli Bányai kávém páráját inhaláltam. Mióta „Zolika” elszabadult bennem, lépten-nyomon beszól: „Öregsas, merev és rideg vagy, mint a túledzett szénacél.” Hazajött, megérkezett, beköltözött. Elkezdte birtokba venni a body-t, meg is jegyezte: „Most úgy nézünk ki, mint egy telesz@rt búvárruha.”
Ciki elismerni, de igaza van a kölöknek. Dr. Máté Gábor interjút hallgattam, ő (a belső gyermekem) kézzel-lábbal csápolva mutogatott: „Ez az öreg fószer érti az élet lényeges kérdéseit.” Mert ugye, az önmagunk életén kívüli élet a lehető legfárasztóbb és alaposan megbetegítő is. Végre kaptam egy belső hangot, aki valóban az én érdekeimet képviseli: „Eszednél vagy? Már megint meg akarsz felelni? Nem vesszük a hátunkra, nem játszunk túlélőset.” Felemelő összeköltözni a gyermeki humoroddal, és azzal a laza, nem minden tragikusan túlélendő életérzéssel. Ha bekapcsolod, már semmi sem lesz olyan, mint régen – hála a teremtőnek…
Talán egyik legősibb misztikummal, spiritualitással átszőtt tevékenységünk az útra kelés, úton levés, utazás. Maga az út lehet választott, adott vagy kényszerített, de mindenképpen visz bennünket egy cél felé. A valóságos úton levés az, mikor a testünkkel együtt megy a lélek. Sokan az éhségüket próbálják csillapítani valami luxus utazással, de valahogy mégsem akar csillapodni az a mardosó vágy az indulásra.
Olyan világban élünk, ahol többnyire arra nevelnének bennünket, hogy ne tegyünk, hanem valamit vegyünk. Hihetetlen mértékben érzik úgy emberek, hogy ők méltatlanok arra, hogy szeressék őket. Pedig csak a saját utunkhoz tudnak azok csatlakozni, akik valóban ránk kíváncsiak. Minden olyan dinamika, amiben tulajdonképpen csak A-t kicseréljük B-re, függetlenül attól, hogy közben hány kilométert teszünk meg, nem utás, csak díszletcsere. Viszont, ha el merünk indulni a saját utunkon, az bizonyosan elkezd folyamatosan megtisztítani, megerősíteni és kiteljesíteni bennünket. Mégis, a morzsák el vannak szórva a csodákhoz előttünk. Megállunk felvenni, és döbbenten csak annyit tudunk mondani: köszönöm.